Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fabulya Andrea

Ketten a teremtésben
Barkos Bea és Simon Miklós kiállítása Siófokon, 
a Kálmán Imre Emlékházban 
(2017. augusztus-október)

 

Mottó:
Örökkön háborog a tenger,
örökkön zúgnak a lombok,
örökkön fájdalmas az ember,
örökkön kicsik a dolgok.
József Attila

„Hosszú az út a láthatótól a láthatatlanig” − ez a kijelentés Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjében hangzik el. Kulcsfontosságú. Arra utal, hogy nemcsak a láthatót formázza meg az alkotó ember. Sőt, lehet, hogy egyáltalán nem azt? Hanem a láthatóban kifejeződni, formát ölteni vágyó láthatatlant. Ami eredendően megfoghatatlan. Nem immanens. Ami a transzcendenssel van viszonyban. Teremtés.

bb-megnyito50-149.jpg

Ketten a teremtésben

Az alkotó és az alkotott. A teremtő és a teremtmény. Mindennek van párja vertikumban és horizonton is. Te és Én. Ő és Én.  Ő és Te. Mi. Akár a női és férfi szubsztancia. Aztán és mindenek előtt: Isten és ember.  Isten által teremtett világ és ember által teremtett műalkotás: vertikálisan Isten teremtésének ünneplése. De horizontálisan is: élet- és házastárs, Bea és Miklós, immár több mint húsz esztendeje. Velük a művészet, az alkotás képessége, Isten adománya: Simon Miklós 53 éve kiállító művész, Barkos Bea pedig 22 esztendeje.

vvvv.jpg

Barkos Bea alkotásai

Eleven szerveződés, élő, lüktető, szikrázó szenvedély.

Archaikus tudásból merítő modern tudat.

Partikularitás élményéből kiszakadó MÉGIS egész-képzet.

Elszigeteltség, érzelmi elkülönülés, modern kori reteszek közegében a teljesség ablaka, vágya, éthosza.

Mégsem csupán kitekinteni az ablakon, hanem folytonosan benti tükröket keresgélni, olykor pedig csukott szemmel – látni.

Nem hagyatkozni a természetre, hanem HAGYNI: hogy önmaga legyen.

Nem fogadkozni, hogy bármi adassék, hanem ELFOGADNI, hogy valamit adhassunk.

Nem izolálódni tornyainkban, hanem vállalni az összefonódások kockázatát, kalandját.

De nem betagozódni. Hanem élen járni.

De nem igyekezni valami cél felé, hanem fütyörészve sétálni: csak MERT.

Mégse várakozni valamire, hanem integetve elébe szaladni.

És nem „jaj, de hogy?”. Hanem „ugye, hogy”.

Nem követni a paradigmát. Hanem alkotni azt. Újra meg újra. Mint a fa, önmagát.

vvvvv.jpg

Simon Miklós alkotásai

Emberfényű táj, tájfényű ember. Melegség. Kézmeleg otthonossága a teremtett világnak a Teremtésben.  A magyar színnek a Kárpát – medencében, Európában és a glóbuszon. Hogy is mondja ezt Dsida a Psalmus Hungaricusban, Simon Miklós egyik legkedvesebb versében?

Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,

(...)

magyarok ott a Tisza partján,

magyarok ott a Duna partján,

magyarok ott a tót hegyek közt

s a bácskai szőlőhegyek közt,

(...)

magyarok Afrikában, Ázsiában,

Párisban, vagy Amerikában,

üljetek mellém!

Így ez a festészet is: eleven életerő, teret és időt átható és áthidaló folytonosság, munkálkodó remény. Táj, melynek történelmi távlata van. Benne zajlik, nyüzsög, szöszmötöl minden, ami hagyomány, ami megtart. Jelenben − múlt. Útmutatás − jövő. Átlelkesülő táj − tájjá színeződő lélek. 

A levegő otthonos, örökkön ámulatba ejtő illatos színe − ahogyan beszívom és kifújom, gyerekkori mesék idilljét idéző izgalommal.

A házak: a jelenlét vagy a vendéglét hajlékai. Részleteikben őrizői múlt serény hajnalainak. Csendek tudói.

Visszasugározni, amit ember házban, kertben, földben, térben, időben létrehozott: nem tovább menni, hanem elidőzni és visszaragyogtatni. Hogy világoljon. Szüntelenül.

Az Örökkön költője így fogalmaz egy tanulmányában: szükséges, hogy vers írassék, mert különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.

Ha garabonciásként egyszer tarisznyát, vándorbotot ragadok, útra kelvén Barkos Bea képeihez befelé, a lélek tájai irányába, Simon Miklós képeihez kifelé, a világ útjainak irányába barangolok majd.   A művészet a világ gyémánttengelye, mely mindenfelé eligazít. Lehet, ideje volna már nekivágni ennek a garabonciának... Önök mit gondolnak?

Epilógusként egy vers, Barkos Bea és Simon Miklós választásaként, íme.

 

Weöres Sándor: A célról

Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?

Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.

 

A megnyitó beszéd 2017. augusztus 8-án hangzott el a tárlat helyszínén, Siófokon a Kálmán Imre Emlékházban. A tárlat tűzzománcok és festmények gyűjteménye, megtekinthető 2017. október végéig.

 

 

fa.jpg

Fabulya Andrea tanár, versmondó.
 
 
Erdő Erika Ida néven: Portrék I. - Csík Mónika