Diószegi Szabó Pál
Szelíd Természet, természetes szelídség
Grin Igor vásárhelyi fotókiállításához
A Természetre tekintés örök emberi sajátosság. Abban mindenki örömét leli, megnyugvást talál, műveltségre, kultúrára való tekintet nélkül. Univerzális érték, mindenkié. A természeti táj nem hazudik, mindig önmagát, a lényegét mutatja. Minden további tényeken túli minősítés már emberi gesztus. Miközben arra keresi a választ, hogy milyen, különféle tulajdonságokkal, jelzőkkel benépesíti. A rátekintő vagy benne élő ember egyúttal önmagával is szembesül. Azt látja meg benne és belőle, ami számára fontos, amivel ő maga is azonosulni tud.
A természeti táj visszaadása, ábrázolása már túllép a befogadó, azonosuló emberi léptékeken, ahhoz a művész ecsetje, optikája szükségeltetik, a természet így már nem mindenkié. Irányzatok szűntek meg, születtek egy-egy sarkalatos stílusváltással. Elég, ha csak az impresszionistákra gondolunk. Az ábrázolás milyensége a realista, naturalista hűségtől az absztrakciókig folyamatosan változik.
A fényképezés művészi eszközzé válása bár feleslegessé tette a festői ábrázolásmódok egy részét, de felszabadította a fantáziát és meggyorsította az alkotás folyamatát. Grin Igor a néprajz iránti tudományos elkötelezettségből – miközben a letűnt paraszti kultúrát dokumentálja – felfedezte magának azt a tájat is, amelyben a „szereplői” élnek. Az addigi „háttér” számára önálló témává nőtte ki önmagát. A Munkácsy Múzeum néprajzos munkatársaként, majd megyei múzeumigazgatóként továbbra is járta az országot, a tájat és fényképezett. Határon innen és túl, vagy ahogyan e jelenlegi kiállítás címében jelzi: Mezsgyén innen, határon túl.
Grin 2008 óta tagja a Békéstáji Művészeti Társaságnak és a Békéscsabán működő Márvány Fotóműhely – korábban Berekméri Zoltán Fotókör – alkotói körének. Harminc egyéni tárlatot rendezett. Egyebek között – Battonyán, Békéscsabán, Pécsett, Mosonmagyaróvárott, Békésen, Gyulán, Orosházán, Aradon, Nagyszalontán, Tarnowskie Góryban és most Hódmezővásárhelyen.
Az itt bemutatott, kiállított 38 fotográfia: tájfotó. Az alkotó szándéka szerint a békési megyei tájtól, a Kettős Köröstől az Erdélyi-középhegységig alkot egy útvonalat.
Az első 16 fotó a Zágrábban született alkotó jelenlegi környezetét úgy láttatja, ahogyan csak egy valóban kívülről érkező tudja felfedezni és megmutatni. Ebben van nézőpontjának titka. Ahogy „megáll” egy-egy témánál, de emberábrázolás nélkül. Már-már a téli Kettős és Fekete-Körösnek, a zúzmarás erdőinek fényképe rögtön felidézné Janus Pannonius: Búcsú Váradtól versének hideg-humanista költői tájait, de a fagyott folyó előtt csupán vadkacsák totyognak. A tavaszba éledés néhány képe köti át a dél-alföldi, békési-bihari táj nyári ábrázolását. Az embert itt már nyomaiban látjuk, erdőirtást, a biharugrai csatornát, a begéci halastavat hagyva maga után. De Grin inkább a természet geometriájával, az erdő „vonalaival” kísérletezik, ahogyan a képkeretbe zárt fehér-szürke-barna horizontális színmezőket, lándzsaerdőként döfik át a felfelé törő fekete fatörzsek.
A festőművészet és fotóművészet XXI. századi kölcsönhatásában már nem az aranymetszés aránya, hanem az arany középút az egészséges. Ha nem egymással versenyez festmény és fénykép. Ha nem akarja az alkotójuk helyettesíteni azt, ami helyettesíthetetlen. Grin – a maga fotóművész eszközeivel – nem ezt teszi, hanem a kettőt sajátosan elegyíti.
A „Túl a határon” címet viselő második csoport 22 képe az erdélyi tájban kutatja ugyanezt a szándékosan „ember-telenített”, szelíd természeti szépséget. De olyan festői látványbeállítások használatával, mintha valóban festőállványt használna, nem fényképezőgépet. A tavaszi táj lángoló pipacsmezői Szinyei Merse plein-air, pipacsos képeit idézik. Ugyanígy feltűnnek a kúpos szénaboglyák is csak „Szerelmespár” nélkül. A tájfotók a barbizoniak látásmódját is eszünkbe juttatják. Vagy a XIX. századi, erdélyi születésű – egy időre Barbizonban letelepedő – Paál Lászlót megidézve látunk itt felhős tájat, erdőrészleteket belülről, az erdőbe mélyére csábító csapásokat, utakat, tájképet tehenekkel. De azok sokszor mélyvörösre festett, fenyegető, naplementés tónusai és vihartépte erdői nélkül. Nem találjuk a XX. századi Egry József látnoki badacsonyi fényszimfóniáit, Kohán György harsogó akácosait, szalmakazlait, jellegzetes alföldi tájrészleteit sem. Mert a művész – saját bevallása szerint – Ivan Siskin festészetének világát követte. A fotókon a természetnek csak a szebbik oldalát láthatjuk. A táj egyúttal szépséggé is nemesül. Olyan XIX. századi, megnyugodott, már-már bukolikus és festői szépséggé, amelyben ne keressük a „romlás virágait”: a korhadó fatönköket, vagy az alföldi szociofotókon ábrázolt, düledező, elhagyatott paraszti tanyákat. Olyan ideális szépség tárul elénk, mint például id. Markó Károly táj-festményei, de amelyekről eltüntetnénk a mitológiai istennők, nimfák vagy az éneklő, táncoló parasztok alakjait. A tiszta természettel meghitt dualitásban maradunk: a kép és szemlélője.
A Bihari-hegység vagy az Erdélyi-középhegység fotóit látva, közben bennünk is ott kísérthet az Alföldért lángoló patrióta pátosz, romantikus felkiáltás, a „Tán csodállak, ámde nem szeretlek” költői kételye. Pedig most, „itt az idő”: csodálnunk ÉS szeretnünk!
Diószegi Szabó Pál 1974-ben született Hódmezővásárhelyen. A Bethlen Gábor Gimnázium elvégzése után a szegedi József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán jogászként (1999), majd a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Karán, illetve a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem szakos tanárként diplomázott (2006). Jelenleg ugyanott – a Történettudományi Doktori Iskola doktoranduszaként – oktató, tudományos kutató. Első verseskötete: KaMASZKomédia Shakespeare köpenyében címmel 2007-ben, Szegeden jelent meg. 2011-ben pedig IdőmÉrték, húsz év verseiből (1991–2011) című kötete lát napvilágot Hódmezővásárhelyen. A Szegedi Tudományegyetem által meghirdetett verspályázatok első helyezettje volt 2002-ben, illetve 2009-ben, második díjasa 2005-ben. Verseit − lapunkon kívül − közölte a Szegedtől Szegedig Antológia, az Irodalmi Jelen, a Partium, a Spanyolnátha, a Szegedi Szépírás, valamint a Vásárhelyi Látóhatár. A Szegedi Írók Társaságának alelnöke, a Szegedi Szilánkok társalapítója, a Fiatal Szegedi Írók Körének és a Magyar Írószövetségnek tagja. Irodalmárként, történészként szakterületébe a klasszikus antikvitás, reneszánsz és neolatin költészet, valamint a medievisztika és a bizantinológia egyaránt beletartozik.A szerző további írásai a SzegediLapon: Pár-atlan Én-ek; Reinkarnáció, kalandregény, történelem...; Miként a tölgy...; Négy haiku; Pufajkás madonna