Csizmadia Edit – Nagy Katalin
„A jó plakát kilép az utca szürkeségéből” Plakáttörténeti kiállítás, szegedi fejezetekkel
A Somogyi-könyvtár kiállítása a magyar grafikai plakát 130 évéből idéz meg neves alkotókat és emlékezetes műveket. A tárlat 2015. november 12-től december 9-ig látható a könyvtár földszinti kiállítóterében. A könyves történeti áttekintést szegedi alkotók művészi plakátjai teszik teljessé. A bibliotéka helyismereti gyűjteménye közel húszezer plakátot őriz. A most bemutatott, 1910 és 1959 között készült alkotások némelyike képzőművészeti és egyben helytörténeti kuriózum.
A plakát és kora
A 19. század második felének polgári fejlődése, a technikai eszközök gyors elterjedése a kereskedelem fellendülése nyomán új kommunikációs eszköz alakult ki: a plakát. A jó hirdetmény sikere merész grafikai és tipográfiai elemeiben rejlik. Lecsupaszított formákkal, élénk színekkel gyorsan közvetíthető vizuális üzenetre volt szükség, ami egy szempillantás alatt befogadható. Ekkor a nyomdatechnika is alkalmassá vált a tömeges sokszorosításra, a litográfiai (kőnyomatos) eljárás egyszerűbb és olcsóbb nyomatok előállítását tette lehetővé. A modern nagyvárosi életforma új igényeket szült, gyökeresen átalakítva az emberek gondolkodásmódját és szokásait. A mozi, a színház, a kiállítás és az újság fokozódó jelenléte a mindennapi életben felgyorsította a reklámplakátok elterjedését. A hírközlés gyorsasága és hatékonysága kulcskérdéssé vált. Előbb a kultúra és a kereskedelem világát hódították meg a plakátok, majd hamarosan megjelentek a politikai életben is.
A magyar plakáttörténet 130 éves története Benczúr Gyula neves festőművész 1885-ös Országos Általános Kiállításra készített litografált falragaszával vette kezdetét. A magyar plakát „atyja” csupán egyszer látogatott el az alkalmazott grafika területére, s a mai szemlélő számára ez az első darab inkább tűnik művészi keretbe foglalt, historikus-allegorikus stílusú hirdetménynek, mintsem plakátnak.
Alig egy évtized múlva, a millenniumi ünnepségek közeledtével már egyre nagyobb számban jelentek meg Budapest utcáin a plakátok, hirdetve, reklámozva a megemlékezések, rendezvények és kiállítások egész sorát. A századforduló idejére a nagyvárosi utcakép elmaradhatatlan része lett a hirdetőoszlop, és új szakma jelent meg a nyomában: a plakátragasztó fiú.
Emblematikus alkotások a szecesszió álomvilágától a háborús propagandáig
A hazai plakátművészet hőskorában a tervezők különböző korokból és műfajokból származó eszközöket próbáltak ki. Szemet gyönyörködtető alkotások születtek a századelő más művészeti ágaiban hódító szecesszió jegyében is. A kor legnagyobb festői és grafikusai (Fényes Adolf, Vaszary János, Iványi Grünwald Béla, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József) szívesen kirándultak az új művészeti ág területére – néhányan csak rövid kitérőként, elsősorban saját kiállításaikat reklámozva. Ugyanakkor egész életművet alkotó, nagy egyéniségek léptek színre, mint Bíró Mihály, Faragó Géza, Vadász Miklós, Bér Dezső, Földes Imre vagy Tuszkay Márton.
Az első világháború idején a plakátok szerepe is radikálisan megváltozott és a háborús propaganda fontos eszközé vált. A kezdeti időszak eufóriájától a hadikölcsön-jegyzésen át a társadalmi szolidaritás erősítéséig változatos tematikájú plakátok készültek a háború támogatottságának biztosítására.
Mindennek ellenére egyre erősödött a háborúellenes tiltakozás és megindult az addig elnyomott vagy illegális pártok propaganda-hadjárata a vétkesnek tartott rezsim ellen. Bár a Tanácsköztársaság politikai jelentősége máig vitatott, kétségtelen, hogy a korszak legkiválóbb alkotói közül is sokan a radikális változások mellé álltak – és ez a rövid periódus a hazai plakátművészet egyik csúcspontja. A művészileg legkiemelkedőbb plakátokat Pór Bertalan és Berény Róbert, a Nyolcak csoport tagjai alkották.
A magyar plakát fénykora: az avantgárd
A húszas-harmincas évek fordulója a magyar plakáttörténet egyértelmű fénykora, melynek meghatározó alkotói az emigrációból hazatért Berény Róbert, Kassák Lajos és Bortnyik Sándor voltak. Korábbi politikai szerepvállalásuk miatt rákényszerültek a különböző alkalmazott grafikai munkák elvállalására – lényegében ennek a kényszernek „köszönhető” a világszínvonalú, modern magyar plakát megszületése. A lényegre leegyszerűsített, „sachlich” művészeti stílus geometriai formákra redukált tipográfiai megoldásokból, kép és betű egyenrangúságából, ellentétek és színkontrasztok alkalmazásából komponált egészet. Az új szín- és formavilág szinte robbanásszerű változást idézett elő a budapesti utcaképben.
Gulyás Jenő művészettörténész 1929-ben így fogalmazta meg kritikáját: „Cipőkenőcs, szappan, politika egyforma közönnyel nézi, hogyan hirdetik világgá igazukat a plakátok. Választások alatt Pesten utcán járni: a legkínosabb büntetés, ami látó emberre kiszabható.”
Az új stílus túlzott népszerűsége egyben vesztét is jelentette: „Sok egyforma plakát a pesti plakátfalakon és oszlopokon: mintha mindegyiket ugyanazon a kaptafán készítették volna.” – vélekedett Bortnyik 1933-ban.
Mire költ a magyar nő?
Érdekes megfigyelni a női szerepek sokszínűségét a korszak plakátjainak tükrében. A nő mint megcélzott vásárlóerő rendkívül sokféle lehetett: az egyszerű háziasszonytól a középosztály dolgozó nőin át a felsőbb körök divatos, társasági hölgyéig. A plakátok csinos, mindig mosolygó nőalakjai ugyanakkor nem hagyták közömbösen az erősebb nem képviselőit sem. Mindemellett alkotóként se feledkezzünk meg a nőkről: elegendő Dallos Hannára és Mallász Gittára gondolnunk, akik folklór elemekkel tarkított art deco plakátjaikkal nagyban hozzájárultak országunk népszerűsítéséhez.
Művészet a politika árnyékában
A második világháborús plakátok szerepe és retorikája nem sokat változott az előző világégés óta eltelt alig negyedszázad elteltével. Az aktuális politikai és harctéri erőviszonyoknak megfelelően ki-ki igyekezett szuggesztív falragaszokkal igazolni tetteit és maga mellé állítani a befolyásolható tömegeket.
A háborút követő újjáépítés időszaka a plakát óriási fellendülését hozta magával. Az egyre nagyobb méretű, mozgósító, agitáló nyomtatványok a városkép meghatározó elemei voltak. 1950 után beköszöntött a festményszerű, képi sémákkal dolgozó plakátok korszaka. Az alkotók megpróbálták a lehetetlent: összeegyeztetni a művészi szempontokat a tervgazdálkodás előírásaival, így – különösen a kulturális és kereskedelmi plakátok területén – ebben a korszakban is születtek maradandó alkotások (pl. Reich Károly, Gábor Pál, Darvas Árpád, Macskássy Gyula és János munkái).
Az ‘56-os forradalom plakátjai közt számon tartunk függetlenséget követelő, gyakran kézzel készült utcai falragaszokat, képes üzenetek, gúnyrajzokat. A részben már emigrációban készült illusztrációk alkotója gyakran ismeretlen maradt.
Fejezetek a szegedi plakátművészet történetéből
Szegedi Napló, 1910 (grafikus: Heller Ödön)
A kiállítás főszereplői az 1910 és 1959 között készült szegedi vonatkozású plakátok, amelyek – egy kivételével – mind kiemelkedő szegedi képzőművészek reklámplakátjai. E művészi igényű alkotások helyi napilapokat, kiállításokat és kulturális eseményeket népszerűsítettek.
A tárlat három legkorábbi darabja Heller Ödön (1878–1921), a tragikusan elhunyt festőművész grafikája. A művész Budapesten született, előbb a fővárosban Vajda Zsigmondnál, majd Münchenben és Párizsban végezte tanulmányait. 1906 és 1907 nyarán, Nagybányán a festőiskola növendéke. 1908-ban Szegeden telepedett le, ahol főleg szegedi életképeket, tájakat és számos arcképet festett. Hamar a helyi művészeti élet meghatározó szereplőjévé vált, alkotásait számos tárlaton láthatta a közönség. Radnóti Miklós költő Heller unokaöccse volt. A festőművész az első világháborúban hadiönkéntesként szolgált. Koronatanú lett volna a szegedi tisztikar „forradalmasításával” vádolt Tabódy Zsolt és Dettre Béla pörében, de kihallgatására nem került sor, mert meggyilkolták. 1921 júliusában átlőtt fejjel fogták ki Szeged és Tápé közt a Tiszából. Heller Ödön tragédiájának körülményei máig tisztázatlanok.
Még szerdán, július 13-án, mint minden nap, estig Tápén tartózkodott, de fél 7-kor kerékpárján elindult bérelt gazdaságából a falu felé. [...] Megtalálták Heller Ödön holttestét, egy tápéi horgász fogta ki a Tiszából nem sokkal föntebb a tápéi komp járójánál. [...] Boga Dezső doktor megállapította: gyilkosság történt. Heller balkarján lövés, s a fején két golyó nyoma található, testén ütések és erős szorítások nyomai.” (Tápé története és néprajza, 1971)
Móra Ferenc e haláleset kapcsán írta 1922-ben A festő halála című regényét. Heller Ödön több művét őrzi a Móra Ferenc Múzeum. Alkotásaiból 1930-ban és 1951-ben Szegeden emlékkiállítást rendeztek. 1989 óta a Szeged-Tápéi Művelődési Ház viseli a nevét.
1878. július 28-án indult az első szegedi napilap, a Szegedi Napló, amely az elkövetkező évtizedekben a város meghatározó újságjának számított. Nyíltan és tudatosan ellenzéki lapként jelent meg. A kormánypártinak számító Szegedi Híradó hamar lemaradt, „a város hangja” néhány év alatt minden vonatkozásban a Napló lett. Az újságot az Endrényi Lajos és Társa nyomda készítette, amely később Bába Sándor tulajdonába került.
Mikszáth Kálmán írói tehetsége először a Naplónál fejeződött ki maradéktalanul magas színvonalú, irodalmi igényű, olvasmányos írásokban.
Tömörkény István 1891. július 30-tól lett a Napló munkatársa. Először riporternek szerződtették, de csakhamar itt is, mint korábban a Híradónál, a lap mindenese lett.
Móra Ferencet odakerülésekor a szerkesztő, Békefi Antal a városházi tudósításokkal bízta meg, rövid idő múlva már a lap vezető publicistájaként emlegették. 1913 és 1919 között főszerkesztője volt a lapnak majd haláláig állandó munkatársa maradt.
Délmagyarország, 1910 körül (grafikus: Heller Ödön)
A Délmagyarország a mai vidéki újságok közül a legnagyobb múlttal rendelkező napilap. A Róna Lajos alapította lap első száma 1910. május 22-én jelent meg. Ebben a számban olvashatjuk a Mikszáth Kálmánnal készült utolsó interjút.
A lap irodalmi rovata különösen gazdag volt. Egy-egy vasárnapi számában az olvasó rendszeresen találkozott Ady Endre, Balázs Béla, Kosztolányi Dezső Krúdy Gyula, Somlyó Zoltán és más neves írók, költők nevével.
Juhász Gyula 1918-ban lépett a Délmagyarország szerkesztőségének kötelékébe. A költő a Szeged, majd e napilap szerkesztőségében lett igazán nagy formátumú politikai publicista, ekkoriban írott költeményei is jórészt itt jelentek meg. Hamarosan az ő írásai váltak a lap egyik legfőbb vonzerejévé.
Az 1920-as betiltás után Szeged címmel született újjá a lap, melynek később Móra Ferenc is a rendszeres munkatársa lett. 1925. március 25-én itt látott napvilágot József Attila híres verse, a Tiszta szívvel. Április 4-én – részben emiatt – a Szegedet is betiltották, amely május 17-től ismét Délmagyarország néven működött tovább.
A Szegedi Műbarátok Körének kiállítása, 1917 (grafikus: Heller Ödön)
Szeged képzőművészeti életének a századfordulótól kezdődő megújhodását az első világháború kitörése 1914-ben megakasztotta. A háborús évek front mögötti Szegedének legjelentősebb művészeti mozgalma az itteni múzeum élén álló Móra Ferenc nevéhez kötődik. 1917 tavaszán alakult meg a Szegedi Műbarátok Köre, mely a helyi műgyűjtők alkotásaiból kiállítást rendezett. A tárlat katalógusába Móra írt előszót.
„Annak a kiállításnak, amelyhez szerény kalauzul szolgál ez a hirtelen hamar készült könyvecske, Szegeden nincsenek ősei. A családfa ővele fog kezdődni és erős hitünk, hogy gyors növésű lesz és hosszú életű is; nem ég ki a szegedi homokon, amely sokkal jobb a hírénél. Aki nem tud vele bánni, annak sivatag, de aki ért a nyelvén, annak virággal és gyümölccsel áldott anyaföld. Ahogy meg lehetett kötni a kint való futóhomokot, meg lehet azt a belül valót is, amely a lelkek fölött zizeg.” (Móra: Szépségkeresők)
Boga Irén női divat műterme, 1917 (grafikus: Szöriné Boga Lujza)
A Lechner tér 2/a szám alatti Boga-házban működő női divatszalonját hirdető plakátot Szöriné Boga Lujza (1892 – 1966) ötvös- és iparművész készítette húgának, Boga Irén varrónőnek.
Boga Lujza férje, a fiatalon elhunyt, kimagasló tehetségű Szöri József festőművész volt. A Nagy Háború első évében a fronton lelte halálát 1914 novemberében.
A feleség néhány évvel ezután végezte el az Iparművészeti Iskolát, ekkor indult művészeti pályája, mely a 20. század első felében bontakozott ki. Munkásságának legismertebb és legjelentősebb alkotása a szegedi dóm bronzkapujának jobb szárnya.
Tehetségét emellett számtalan ékszer, érme és plakett ötvösmunkája dicséri.
„A művész álmainak beteljesülése: nagyot és maradandót alkotni. Boga Lujza a művészetek kényes kedvű istenasszonyától már megkapta ezt a szent kegyet: a Fogadalmi Templom főkapujának jobb szárnyát – az Újszövetség megváltást hirdető misztériumának 12 képét kikalapálhatta vörösrézből.” (Tárnok Tóth László, Szegedi Napló, 1940)
Góth Imre festőművész kollektív kiállítása, 1920 (grafikus: Góth Imre)
Góth Imre Szegeden született 1893. március 9-én. Iskolai tanulmányait a Margit (ma Gutenberg) utcai négyosztályos népiskolában kezdte, majd a szegedi kegyesrendi főgimnázium diákja volt. 1912-től az Iparművészeti Iskolán alakrajzot tanult. 1913–1915 és 1917–1920 között a Képzőművészeti Főiskolán Balló Ede és Réti István tanítványa volt. Alighogy befejezte az első évet, kitört a háború és behívták katonának. Tanulmányait félbeszakította és 1915-től 1917-ig katonai szolgálatot teljesített. 1916-ban elnyerte Szeged város tanácsának 3 évre szóló, Ferenc József művészeti ösztöndíját, így „rendkívüli katonai növendékként” folytatta tanulmányait.
1920-ban közös kiállítást rendezett a szegedi Kultúrpalotában Bánszki Tamással és Devich Sándorral. Mindhárman az 1911/12-es tanévben végeztek a piarista gimnáziumban, itt sajátították el képzőművészeti alapismereteiket.
Ugyanez év végén Góth Imre Berlinbe ment, itt az ún. Künstler Bildungsschule ingyenes tanfolyamát látogatta. Rövidebb időre olykor hazalátogatott. Berlinben hírlap-illusztrációkat, ex-libriseket készített. 1937-ben véglegesen letelepedett Londonban. Egy évig Korda Sándor filmrendező mellett dolgozott, ahol arcképeket festett híres színművészekről. 1982-ben halt meg.
A fogadalmi templom felszentelése, 1930 (grafikus: Haranghy Jenő)
Haranghy Jenő (1894–1951) festőművész, grafikus. A kiállításon szereplő egyetlen nem helyi művész, aki szegedi esemény plakátját tervezte.
A budapesti Mintarajziskolában és az Országos Magyar Iparművészeti Iskolában végzett tanulmányokat. Révész Imre, Helbing Ferenc és Simay Imre voltak a mesterei. 1912-ben a nagybányai szabadiskolában képezte magát. Tanulmányutakat tett Olaszországban és Franciaországban. 1916-ban a Műcsarnokban állított ki először. Több grafikai díjat nyert. Tagja volt a KÉVE művészcsoportnak, a Benczúr Társaságnak, az Iparművészeti Társulatnak és a MAPE művészegyesületnek. Jelentős volt művészet-pedagógiai tevékenysége: a budapesti Iparművészeti Főiskola díszítő-festői, majd grafikai szakán tanított, az utóbbinak 1945-ig vezetője is volt.
1994-ben a Globe Galériában rendeztek emléktárlatot alkotásaiból. Sokoldalú, rendkívül termékeny művészként az alkalmazott grafikai műfajokban, fal- és üvegfestészetben, mozaik-, plakáttervezésben egyaránt jelentőset alkotott. Mintegy 200 könyvhöz készített illusztrációt, illetve borítótervet. Művei megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galériában és más magyar közgyűjteményekben, valamint a mainzi Gutenberg Múzeumban.
A fogadalmi templom 1913 és 1930 között épült neoromán stílusban Schulek Frigyes és Foerk Ernő tervei alapján. 1930 októberére elkészült a Rerrich Béla tervei alapján kialakított templomtér és az egyetemi épületegyüttes is, a klinikákkal. A dóm felszentelése – ötnapos ünnepségsorozat részeként – Szent Gellért ünnepére, október 24-ére esett.
„Az avatás, melynek ünnepén a hivatalos Magyarország és a katolikus egyház találkozik a fogadalmát beváltó és az egyetemnek otthont adó Szeged város közönségével, nemcsak a fogadalmi templomnak, az egyetemnek, az árkádok sorának és az árkádok alatt elhelyezett pantheonnak szól, hanem megilleti a várost is, a tereiben, uccáiban, épületeiben, szobraiban látható, polgárainak lelkében, szívében élő harmadik Szegedet.” – köszöntötte vezércikkében a Délmagyarország az avatás ünnepét.
A teljes lapszám a DélmagyArchívban:
http://digit.bibl.u-szeged.hu/00000/00099/01930/00242/dm_1930_240.pdf
A Nemzeti Emlékcsarnok felavatására másnap, 25-én került sor. Délben Gömbös Gyula miniszterelnök leleplezte Zala György alkotását, a Dömötör-torony belváros felé néző falában elhelyezett Nemzeti megújhodás domborművet. Ezt az emlékművet 1946-ban eltávolították. Az emlékcsarnok nagyszabású avatóünnepségére délután 3 órakor került sor. Ezután „ünnepi hódoló felvonulás” vette kezdetét Horthy Miklós kormányzó előtt, amelyen „az egyház, a város az egyetem és az alkotók díszes menetei” vettek részt.
Az eseményről készült korabeli filmhíradó: 1930. október Magyar Híradó 349. A Szegedi Országos ünnepek, a Fogadalmi templom és az ötezredik népiskola felavatása
(Filmhíradók online: http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=9478)
Két harsonás – Hívja és várja Szeged, 1959 (grafikus: Kopasz Márta)
A Szabadtéri Játékok plakátját Kopasz Márta (1911–2011) festő- és grafikusművész tervezte, akinek ezt a munkáját bemutatták Berlinben az Európa legszebb plakátjai című kiállításon is.
Középiskolai tanulmányait Szegeden az Árpádházi Szent Erzsébet Leánygimnáziumban végezte (1921–1929). A középiskola után az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolán tanult 1930 és 1936 között, ahol többek között Haranghy Jenő és Domanovszky Endre voltak a mesterei. Tanulmányait befejezve visszakerült Szegedre, és a Bölcsészettudományi Karon 1939 és 1952 között rajzlektori tisztet töltött be. Később a Szegedi Pedagógia Főiskola Rajz és Művészettörténeti Tanszékének adjunktusa volt 1957-ig, amikor is a Hámán Kató Általános Iskolába helyezték át. 1963-tól a Tömörkény István Gimnázium grafikai tanszakán tanított.
Sokrétű munkássága festményekkel indult, főként portrékat és életképeket készített. 1941-ben a Közművelődési Palota kupolacsarnokában megrendezett kiállításán pasztell-portrékkal és temperaképekkel szerepelt. Temperáin a népélet, a szegedi piacok jellegzetes pillanatait örökítette meg. Legnagyobb sikereit kisgrafikáival érte el.
Plakátjait, fa- és linómetszeteit világos folthatás, változatos ritmus, kiegyensúlyozott komponálás jellemzi. Grafikai munkásságát színes temperaplakátokkal kezdte. 1997-ben Szeged város díszpolgára lett.
A Szegedi Szabadtéri Játékok története a 20. század elejére nyúlik vissza. Európa-szerte hatalmas sikere és divatja volt a szabadtéri tömegrendezvényeknek, s ez a magyar szellemi élet képviselőit is nagyszabású fesztiválok megszervezésére sarkallta. Sok szakmai vita után Szegeden az elsők között indítottak útjára nyári színházat.
Az ötletet először Juhász Gyula vetette fel egy 1926-os cikkében, miszerint Salzburg mintájára Szegeden is rendezzenek szabadtéri játékokat. A kezdeményezésben nagy szerepet vállalt a költő mellett Balázs Béla filmesztéta és Hont Ferenc rendező. A gondolatot és a megvalósítást gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszter is támogatta.
Az árkádsorral övezett templomtér kiváló akusztikájával ideális helyszínévé vált a szabadtéri színielőadásoknak. Az első előadásra, a Magyar Passióra 1931. június 13-án került sor.
„A szabadtéri játékok bevezetésére irányuló első kísérlet teljes sikerrel végződött” – írta Horváth Mihály. Az első évad sikere után a látványos szabadtéri előadások minden évben nagy kulturális és turisztikai vonzerőt jelentettek a városnak.
1932-ben – elegendő ülőhely hiányában – a Szép Heléna című darabot a Tisza-parti Stefánia sétányon mutatták be. Azután 1933 júliusában a Dóm téren egy 2500 ülő- és 2000 állóhelyet magában foglaló nézőteret állítottak fel a helyi katonaság segítségével. Innen számítható a Szegedi szabadtéri játékok tényleges megszületése. 1933. augusztus 26-án a Hont Ferenc rendezésében bemutatott Az ember tragédiája sikeréhez már hozzájárult a több száz fős statisztéria, tánckar és a vetített színpadképek is.
A játékok megszervezése az első években a magánkézben volt, majd a szervezést 1936-tól Szeged városa vette át. A Magyarországon egyedülálló szabadtéri sikersorozat első felvonásának a második világháború vetett véget, 1939-ben. A Szegedi Ünnepi Játékok húsz év szünet után 1959-ben indult újra, a Hunyadi László bemutatójával.
Fotók: Somogyi-könyvtár
