„…minden apró homunculusomban én bújok meg…”
7 kérdés Simon Zoltánhoz
SzegediLap: 1971-ben, a katonaság után töltöttél valamennyi időt Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. Milyen emlékeket őrzöl a városról, kialakult-e valamiféle kötődésed?
Simon Zoltán: No, igen… Szeged mindig is egy soha fel nem fedezett sziget marad a számomra. Soha nem töltöttem annyi időt ebben a városban, hogy kiismerjem minden zegét-zugát, de rengeteg illat és kép szinte megcsontosodott bennem az idők folyamán. Az ázott őszi avar illata nekem mindig is az újszegedi Pacsirta utcát idézi, a poros papírmasé múzeumi illata is Szeged – a főiskola folyosójára kitett kőzetminták emlékére, ahol a tálcák hosszú sora előtt biflázó földrajzos főiskolások sora cövekel. Kivesszük a tálcáról az apró mintát, megnézzük a nevét, aztán vissza a tálcára, de abban a minutumban el is felejtettük a kőzet nevét, amint visszatettük a helyére. Szeged üzenete a máig ható intelem és biztatás Lelkes tanár úrtól, miszerint „nem feltétlenül kell hasra esni az általános közvélekedés előtt – amennyiben tisztában vagyok azzal is, ami annak elutasítására késztet”. Az évfolyamtársakkal együtt tett csoportos csatangolások, kocsmázások, viták, tervek a „még mindent lehet” varázslatos íze és a főiskola melletti munka. Nevezetesen a cuppogás „térdig a lottyadt paprikában” a paprikamalomban. Az első nagy összebútorozás egy nővel…. – ez mind, mind Szeged.SzegediLap: Sokféle művészi tevékenységet végeztél, ami azonban minden művészi megnyilvánulásodban közös pontnak tűnik, az a grafika, a rajz. Első jelentős megnyilatkozásod is grafikai: igen fiatalon publikáltál rajzokat az ÉS-ben. Sosem próbáltad ki magad a képzőművészet egyéb területein?
Simon Zoltán: A főiskolai tanulmányokat a „majd én megmutatom” sürgető érzésével hagytam a hátam mögött. Mondanom sem kell, azóta is igyekszem megmutatni – több-kevesebb sikerrel. Ami az ÉS-t illeti: a 70-es években a lap szerkesztősége progresszíven mindenre és mindenkire nyitottnak mutatkozott. Egy-egy számban akár öt-hat fiatal, pályakezdő képzőművész munkája is megjelent, szemben a mai koncepcióval, amikor is egy adott lapszámban csupán egyetlen alkotót mutatnak be. De kétségtelen, hogy az ÉS-ben megjelenni elismerést jelentett. Pezsegtem, mint minden magáról sokat feltételező „ifjú titán” és hidd el, minden mai huszonévest ez az ősi meggyőződés hajt. Fiatalságom és – most már bátran bevallható – magabiztos tudatlanságom, valamint tévedhetetlenségem tudatának birtokában mindenbe belevágtam, mindent elvállaltam. A legtöbb nagy durranásom – hála az égnek – már a múlt jótékony homályába vész, ám ami vállalható az máig megmaradt. A Fiatal Művészek Klubja is korán befogadott. De az megint egy külön történet. Oda egyszerűen bé kellett kerülni. Volt ott egy – mondhatnám – felvételi procedúra, amin azért meg kellett felelni. S ha emlékeim nem csalnak, a második nekifutásra átvittem a lécet. Új dolgok vettek körül és mindig volt valami, ami lendített rajtam egy kicsit. Határozottan jót tett nekem úgy szellemileg, mint szakmailag. Az idő múlásával azonban egyre többet találtam szembe magam a különböző „art”-ok áradatával. Ott volt mindjárt kezdetnek a saját test mint kifejezési eszköz, azaz a Body Art. Azután a happening – szép boglári napok! – a Flexus és a különböző konceptek, amivel végül is semmi konfliktusom nem volt. Új ablakokat nyitott, szórakoztatott és érdekelt – addig, amíg lassan maga alá nem gyűrte, ezáltal negligálta azt a látásmódot, amit én képviseltem. A végső döfést a régen várt és nagy-nagy gonddal előkészített klubkiállításom megnyitója adta, amelyről szó szerint mindenki elszaladt, hogy megnézze és részt vegyen az emeleten zajló „Műpata nyomás” című performanszon, ahol is befestékezett lyukas cipőket lehetett a falakra nyomni. Eddig tartott a tagságom. Lehet, hogy ez itt és most túl melodramatikusnak tűnik, de hidd el: visszatekintve a történetre, borítékolva volt ez a végkifejlet. Az adott kor kultúrpolitikája eredményezte a hazai képzőművészeti irányzatok szükségtelen és durva szétválását. A világ nyugati felén ezeket a folyamatokat az értékük alapján – úgymond: a helyükön – kezelték. Ezzel szemben akkortájt itthon mindazok, akik az önkifejezésnek a klasszikusabbnak tűnő formáját művelték (amelyet, úgy hiszem, magam is képviseltem és képviselek), azok lassan, de biztosan kiszorultak a dolgok „sűrejéből” – a rájuk aggatott elítélő és megsemmisítő kolonccal a nyakukban, ami a narratív, illusztratív, figuratív jelzőkben testesült meg. A baj abban volt, hogy én szeretek rajzolni és hiszek annak kifejező erejében.
SzegediLap: Varga Emőke egy helyen így ír munkáidról: „Élőlények és élő- vagy élettelen környezetük vigasztalan, sőt tragikus, máskor groteszk egymáshoz idomulását láthatjuk: hős és környezete kölcsönös csapda-helyzetét.” Fecske András szerint pedig „Simon rajza korántsem hajaz valaminő pszichiátriai esetként is felfogható grafikai divatra, hanem groteszk a javából, ami ugye eléggé konzervatív kategória, s éppen azok a stílusjegyei, amit magunk előtt látunk: bizarr formákban előbukkanó komoly gondolatiság. Magyarul: érték.” Különös kegy, amikor a szakemberek véleménye nem esik nagyon messze a befogadókétól: műveiddel kapcsolatban a groteszk, a bizarr, az alakok és környezetük konfliktusa a szemlélő talán legmeghatározóbb alapélménye. Egy letisztult, egyedi formavilág jellemez, amitől az erős szimbolizmus sem tagadható meg. Ráadásul a grafikáid korántsem függetlenek egymástól, nagyon is össze- és egybetartoznak. Alkotás közben is életműben, összefüggésekben gondolkodsz?
Simon Zoltán: Már nem tudom, hol és milyen szövegkörnyezetben történt, hogy jómagamat empatikus és analitikus alkatként jellemeztem. Tény, hogy sokkal inkább tudok valamit a végletekig ízekre szedni, mint szintetizálni. Mindent minden oldalról igyekszem megvizslatni és igyekszem a legnagyobb beleélést tanúsítani. Ez nem különösebben nehéz a számomra, mert – kis túlzással szólva – minden apró homunculusomban én bújok meg. Az ember fia esendő. Gondolj bele, milyen szituációkba tudunk belemenni és mennyiben benne is ragadunk! Mennyi emlék, kódolt lenyomat, hiedelem, érzés, emóció halmozódik fel a lelkünkben és kapcsolatainkban, és mindezt most helyezd bele abba a közegbe amelyben élsz! Az individuumok tömegébe, a nagybetűs Társadalomba, amelyből a jó öreg Rousseau sem tudott kivonulni. Hát még mi? Konfliktusaink megoldásai további konfliktusokat szülnek és az ez elleni küzdelem további csapdákat rejt. Ennek ellenére úgy hiszem, nem feltétlenül szánni kell a figuráimat – inkább értük szorítani. S mivel ebben a témában én valóban egy-ügyű vagyok, tűnhet úgy, hogy összefüggésben gondolkodom.
| Bagatell osztott lapon (Maszk) | Osztott világ |
SzegediLap: Hogyan látod a képzőművészet jövőjét: az absztrakt hanyatlása után milyen lehetőségek nyílnak, miféle utak kanyarognak a „szakma” előtt?
Simon Zoltán: Ha Malevics azon gondolatmenetét vesszük alapul és úgy közelítjük meg a kérdést, hogy „az évezredekre visszatekintő művészeti gyakorlat az illusztráció szintjére süllyedt s már nem alkalmas a lényeg megragadására”, ugyanakkor ezzel szembeállítjuk az „érzetet” mint internacionalitást, a forma nélküli irányultságot mint a dolgok lényegét, akkor azt kell mondanom: az absztrakt él és virul. Egyébként ez egy olyan kérdés, amire nem tudok egyértelmű válasszal szolgálni. És az sem vigasztal, hogy más sem tud. A világ tele van kreatív emberekkel és alapjában véve szinte alanyi jogon mindenki – ha a világ jobbik felén született – fel van vértezve a technikai vívmányok garmadájával. A digitális arzenál avatott használóinak nem kell feltétlenül manuális készség ahhoz, hogy elképesztő technikai színvonalú műveket hozzanak létre, olyanokat, amilyeneket bárki más esetleg manuálisan is meg tudna alkotni. Ezen a ponton ketté kell választani a „leképzés” módját digitálisra és manuálisra. Ha maradunk a manuális résznél és azt bontjuk szálakra, akkor a kérdésre adható válaszok tömege és azok szerteágazó volta túlfeszíti ennek az interjúnak a keretét. Kalandozhatunk e téma körül: beszélhetnénk a befogadó közeg részéről megjelenő információs csömörről (magamat/magunkat is beleértve) és az erre adandó/adható művészi válaszokról. Beleveszhetünk a problémamentes esztétikai élmény térhódításának igényébe – lásd a plázák festménykínálatát; vagy akár belebonyolódhatunk a tömegtájékoztatásban megjelenő és elérhetőnek beállított steril boldogságba és az erre feleselő művészi megnyilvánulásokba, vagy a társadalmat alkotó magába zárkózott individuumok feltörésére adható művészi szándékokba és így tovább. Széles a spektrum. Erre a kérdésre a művészet és esztétika tudorai keresik a választ. Az „irányzatok legitimációi” (szigorúan idézőjelben!) azon alkotók munkásságánál csapódnak le, akik az információs dömpingben eladhatók – és itt az eladhatót nem feltétlenül anyagi értelemben értem! Ezzel azonban újfent a hivatalos kánonoknál kötünk ki...
SzegediLap: Milyen művészi kihívások foglalkoztatnak mostanában?
Simon Zoltán: Eddigi munkásságom több kisebb-nagyobb, rövidebb-hosszabb szakaszra bontható, attól függően, milyen irányból érkeztek meghatározó impulzusok. Mindig találok egy új keretet, amin belül megfogalmazhatom és kirajzolhatom magamból a gondolataimat. Az utóbbi évtizedben a metszett papír technikája volt az, amiben kiélhettem magam, ahol tónusokban, felületekben és textúrákban egyre több megoldást tudtam egymás mellé illeszteni. Hajlamos vagyok azonban az idő előrehaladtával – de talán azon túl is egy ideig – a felfedezés örömében mindent szinte egyszerre igénybe venni. Amikor viszont ez a tendencia elfogadhatatlan szinten kezd torlódni a lapokon, nos, akkor kezdem el szétszaggatni a rajzokat... Így hát most igyekszem egyre inkább visszafogni magam, igyekszem a legegyszerűbben, sallangmentesen fogalmazni.
Vajákos (II. lap)
SzegediLap: Februárban nyílik kiállításod Szegeden, a Belvárosi Kamara Galériában. Úgy tudjuk, régóta érlelődik már ez a szegedi kiállítás, hiszen legutóbb kilenc éve, 2003-ban, a Millenniumi Kávéházban láthattak a szegediek Simon-műveket élőben, az azonban nem egyéni tárlat volt. Ennyire nehéz Szegeden kiállítani, vagy ennyire „be vagy táblázva”?
Simon Zoltán: Is-is. Ami a betáblázottságot illeti, úgy gondolom, hogy az évenkénti egy-két bemutató, vagy kiállítás még vállalható és optimálisnak tekinthető. A Millenniumi Kávéházban Ilyés Mártával és Haykovács Istvánnal rendezett kiállítás után több helyen is bemutatkoztam. Ami viszont a nehézségeket illeti, sehol nem egyszerű kiállítani. Nagyon nagy a jó értelemben vett „tülekedés” ezen a területen és rengeteg fiatal tehetség mellett kell sorompóba állni, ami még inspirál is, ha jobban belegondolok. Sokkal nyögvenyelősebb viszont a kor hivatalosan elfogadott és kanonizált művészeti vonulatainak peremén, vagy azon kívül létezni. Az említett 2003-as Millkabéli kiállítás utáni években egy nagyobb, összetettebb a fotózás, a zene és a grafika egymásba feszülését felvonultató akciót szerveztünk Both András színművész – az egykori szegedi, Ruszt József vezette Független Színpad tagja –, valamint Pálvölgyi Géza zeneszerzővel karöltve, 143 év címen. A sikeresnek mondható Budapesti bemutató után ezt a projektet úgy András, mint saját szegedi kötődésem okán szerettük volna itt is bemutatni, de sohasem hittem volna, hogy két évünk megy rá arra a felismerésre, hogy egy város kulturális életét nem is tudom, hány évvel egy diktatúra bukása után ismét ilyen markánsan kettészelheti a politika. Egy szó mint száz: elbuktunk. Egyéni szegedi próbálkozásaim pedig mindezidáig zátonyra futottak a „Ki az a Simon Zoltán?”-kérdésen. Hozzá kell tennem: jogosan. No, meg azon a másik, az előbbivel összefüggő egyszerű tényen, hogy tényleg nem tartozom a kanonizált alkotók táborába.
Both András, Simon Zoltán és Pálvölgyi Géza a 143 év kiállítás megnyitóján.
SzegediLap: Ezen a mostani kiállításon keresztmetszetet, összefoglalást kapunk a Simon-életműből, vagy egy kifejezetten erre az alkalomra készült anyagot hozol?
Simon Zoltán: Életmű!? Mit értsek életművön? Túl a hatvanon, már csak, ha számszerűen tekintünk is a megrajzolt lapokra, igen emészthetetlen és eklektikus anyagot lehetne összerakni egy kis bemutatón belül – úgyhogy ilyen módon még nem összegzek. Ha eddigi tevékenységemben keresném a korszakokat, akkor (mint említettem is) szemmel láthatóan vannak élesen elkülöníthető időszakok úgy technikailag, mint eszmeiségben, de talán ezekből sem lenne most szerencsés szemezgetni. Mondjuk úgy, hogy az utolsó öt-hat év munkáiból válogattunk egy metszetet.