„…a külvilág adott – én meg válaszolgatok…”
7 kérdés Nagy Károly festőművészhez
Nagy Károly Szegeden, a Tábor utcai szabadiskolában Zoltánfy István és Tóth Sándor tanítványaként, majd a szegedi Tanárképző Főiskola Fischer Ernő és Vinkler László nevével fémjelzett Rajz Tanszékén folytatott tanulmányokat. Miután megszerezte földrajz-rajz szakos tanári diplomáját, négy évet tanított Algyőn, közben elvégezte a Képzőművészeti Főiskolán a Balogh Jenő vezette továbbképző tanfolyamot, a JATE-n pedig kulturális menedzseri képesítést szerzett. Művészeti főelőadóként dolgozott Szeged Megyei Jogú Város Művelődésügyi Osztályán, szerkesztette a Szegedi Műsor című havilapot és 10 kötetet tervezett a szegedi grafikai kultúra bemutatására. 1991 óta az Újszegedi Gimnáziumban (ma Eötvös József Gimnázium) tanítja a rajz és vizuális kultúra tantárgyat. A Szegedi Szépmíves Céh elnökeként vezeti és szervezi a nyári művésztelepeket, a csoportos kiállításokat, valamint tanít a Céh szabadiskolájában és a Classic Alapfokú Művészeti Iskolában. Önálló és csoportos kiállításokon a 80-as évek elejétől szerepel. Háromszor nyerte el a Vinkler-díjat, de megkapta a Pedagógus Szakszervezet és Szeged város díját is. 60. születésnapja alkalmából, 2012. február 14-én jubileumi kiállítása nyílt a Bálint Sándor Művelődési Házban, amelyet március 3-ig lehet megtekinteni.Pusztai Virág: Az életrajzában igen neves mesterek sorakoznak. Kik voltak azok, akik a leginkább hatottak a művészetére, és hogyan?
Nagy Károly: Sorrendben említem: Vinkler László, Balogh Jenő és tanítványaim közül többen. Vinklert egyszerűen csodáltuk a főiskolán. Olyan technikákat alkalmazott és képi gondolkodást képviselt, ami kiemelte a szocreálnak behódolt divatos többségből – egyéniség volt, kulturált, finom, csendes és nagy tudású. Ő képviselte az európaiságot a tanszéken és a városban egyaránt. Csendben, alkotói visszavonultságban viselte el a mellőzést… Balogh Jenőtől a kérlelhetetlen eredményre törést, a növendékek tervszerű fejlesztését leshettem el. Tanítványaimtól a művésztelepeken minden alkalommal tanulok valami újat, még ma is, mert mindig képesek valami szabálytalan eljárással meglepni. Ez persze néha suta dolog a kívülálló számára, de látom a mást, az új lehetőséget, amit alkalom adtán felhasználok, alkotói módszereimbe beemelek.
Hommage a Vinkler
Pusztai Virág: A Bálint Sándor Művelődési Házban megrendezett jubileumi kiállításon láthatóak korai alkotásai is, amelyek szürreális, a groteszk felé is hajló látásmódról árulkodnak. Milyen út vezetett ezektől a képektől az absztrakt, erős hangulati hatásokra alapozó, izgalmas felületekkel komponáló képekig?
Nagy Károly: Két fontos momentum befolyásol. Az idő és az idő. Az egyik idő a naptári, a másik a munkára fordítható. Az első telik, miközben a másik után sóvárgok. De meg kell élni, ezért a munkahely fontos, leköt, a szabadidő engedte szűkösségben jöhet létre valami kiállítható dolog. Ez a meg nem született képek gondolatait elfedő látvány, de legyek nagyvonalú? Mondhatom, hogy ami nem lett képi formába öntve, az nem is nagyon akarta? Jó érv, de fájó is, mert az ember csak-csak sajnálja a meg nem valósult terveit. A főiskolai években és a falusi tanárkodás alatt sokkal több időm akadt, festettem egy pár groteszk-szürreális és foto-realista képet. Ezek időben lassabban készülő, precízebb dolgok voltak. Kamara kiállításra való anyag jöhetett össze – de akkoriban esély sem volt szakmai előmenetelre, különösen a tematika miatt. És kicsit később találkoztam pesti, szentendrei befutott fiatalokkal, akik ezt az irányvonalat képviselték sokkal nagyobb helyzeti előnnyel. Szentendrén tanácsolta Ilosvai-Varga István: „Maga túl művelt, sokat vívódik, ne törődjön semmivel, csinálja azt, amihez éppen kedve van, ne stílusokban gondolkodjon, ne figyeljen mások véleményére!” Ezt akkor még nem tudtam feldolgozni, sok év telt el, míg minden fenntartás és előzetes megfontolás nélkül azt csinálom a képpel, amit az ösztönöm akkor éppen diktál. Most ez van. Rezonálok valamire és megcsinálom. Tulajdonképpen ez visszatérés a Vinkler-i alapálláshoz – a külvilág adott, van, én meg válaszolgatok…
|
|
|
| Pinceablak | Katedrális |
Pusztai Virág: A kiállításon többféle anyagot, technikát és témát felvonultat. Mitől függ, hogy mikor nyúl az olajhoz és mikor a krétához? Szeret kísérletezni?
Nagy Károly: A sok színhasználat után kívánom a fekete-fehér előadást, majd ismét a szín felé fordulok. Úgy vagyok az anyagokkal, mint éhes ember az étlappal – ha lehet választok, amit éppen akkor megkíván a kép, a rajz. A rendelkezésre álló idő is megszabja olykor-olykor a használható anyagot. Az akril gyors száradásával emiatt néha kiszorítja az olajt. Máskor úgy érzem, hogy a festett felületekbe bele kell nyúlni a krétával. Kísérletezni pedig folyamatosan kell – hazafelé is más úton szoktam menni, nem arra, amerre elindultam.
|
|
|
| Ablak | Corpus |
Pusztai Virág: Köztudomásúan hatalmas a munkabírása: reggeltől sokszor késő estig órákat tart, szakköröket vezet, szívén viseli tanítványai fejlődését, szervezi a Szegedi Szépmíves Céh kiállításait, művésztelepeit. Mikor jut idő az alkotásra?
Nagy Károly: Ha vállal valamit az ember, azt csinálja tisztességgel, kitartással. Szenvedélyem is a tanítás, hiszen nem magamnak tanultam, amit tudok, azt át is kell adni az új generációnak. A Céh is vállalt kötelezettség, idővel és türelemmel jár. A tanítványok menedzselése is vállalt feladat, amit lehetőségeim szerint teljesítek. Nem ritka, amikor egy nap az általános iskolástól, a középiskolásokon át a nyugdíjas korosztályig tart a tanítottak skálája. Rugalmas és gyors átállás ez csoportról csoportra. Ilyen napokon nem is festek, legfeljebb a számítógéppel csinálok ezt-azt, tananyagot, adminisztrációs feladatokat. Új képek létrehozására a nyári alkotótelepen gondolhatok, néha a hétvége terhére is – de ez ritka, csak ha valakinek nagyon kell ajándékba ábrázoló jellegű mű – teszek ilyet.
Utcára nyílik
Pusztai Virág: Milyen szerepet tölt be az életében a pedagógusi hivatás? Milyen hangot szeret megütni a tanítványaival, hogyan próbál hatni rájuk?
Nagy Károly: A tudás átadása szenvedély, akkor is működik, amikor nem órai keretek között történik. Gimis koromban kértem óra tartási lehetőséget a poszt-impresszionistákról… és így maradtam – mindig tanítok valahol, valakiket. Hivatalnoki időszakomban is vezettem szakkört. A tanítványokkal ma sokkal nehezebb, mint a korábbi években volt. Viselkedési kultúrájuk kifejezetten alacsony színvonalú, szövegértési képességük sem megfelelő, beszédkészségük is alapszíntű. Hogyan lehetne eredményesen oktatni, amikor sok magyar szót nem is ismernek, vagy kifejezéseket és fogalmakat öntudatosan, de helytelenül használnak. Mindezek ellenére próbálok továbbra is nevelő és nem csak oktató tanár maradni. De ez úgy 10 éve sziszifuszi vállalkozás. Például: amikor tanítom a képző és iparművészet alapvető technikáit, eljutunk az ötvösséghez, valami megmagyarázhatatlan gyanúm támad – megkérdezem, mi is az üllő? 3x36 kilencedikesből 1 (!) válaszol érintőlegesen jót – azaz 3-ból 1 osztályban 1 tanuló ismeri ezt a magyar szót, de ő sem tökéletesen. Lehet így haladni, milyen sűrűn kellene szavakat tanítani?! Nem idegen nyelven, magyarul! De számoljunk tovább: a gimnáziumban vizuális kultúrára van heti egy óra. Kellene rajzolni tér és tárgy tanulmányokat – és korrigálni a hibákat. Akkor az órán a feladat értelmezésére, a javító segítségre végeredményben 1 perc sem jut tanulónként! A művészeti iskolákban és a felnőtt képző szabadiskolában ez a probléma nem áll fenn, ott öröm a tanítás. Érdeklődő és az átlagnál messze műveltebb tanítványok jönnek és szorgalmuk is összehasonlíthatatlan a közoktatásban tapasztalttal. A módszerekben lépést kell tartani, sőt ha lehet meg is kell előzni a mindennapokat. A trendeket lehet figyelni, következtetni lehet. A modern eszközök és lehetőségek (számítógép, digitális képalkotás) előbb utóbb mindenki számára elérhetővé válnak, kötelességünk is felkészülni értően kreatív használatukra. A színes fénymásolók megjelenésével azonnal csináltam ezzel a gépi háttérrel kispéldányszámú sokszorosított grafikákat, jelenleg használom a digitális rajztáblát is. A kreativitás kötelez, nem ragadhatunk bent egy skatulyában – én ezt nem is tudnám elfogadni.
A gyermek Buñuel és Dalí
Pusztai Virág: A Szegedi Szépmíves Céh több mint két évtizede tölt be fontos szerepet a város képzőművészeti életében. A céh elnökeként hogy érzi, elegendő figyelmet kapnak-e a közönségtől illetve a döntéshozóktól? Hogyan látja a Céh jövőjét?
Nagy Károly: Ez változó. Szegeden speciálisak a körülmények. Csak a Céhben több alkotó csoportosul, mint némelyik megyében. És vannak mások is, csoportban, önállóan is. A háttereink sem egyformák. A figyelem nyilván megoszlik, nem is mindig a mutatott produkciók szerint – sajnos. A döntéshozók csak vitáik megvívása árán hoznak döntést, van amikor előnyünkre és van amikor nem. Két évtized alatt ez is, az is megtörtént. Folyamatosan fejlődünk ez nem vitás. Körülményeink is javultak, sok olyan eszközünk van, amik egykoron a vágyainkban fogalmazódtak meg. De a gondtalan és a lendületes előrehaladást segítő biztos háttér még nem adott. Pici kis lépésekkel „megyegetünk”. A csoport személyi összetétele további egyéni áldozatvállalásokat nem enged meg, erősen függünk a külső segítőktől is. A közönség adott, arról tud amiről értesül. Propagandánk erősen visszafogott, akkora és olyan, amilyenek a lehetőségeink. Érdekes módon, ha kimozdulunk Szegedről, elismertségünk és fogadtatásunk ugrásszerűen megnő. Erről is egy példát: elmegyünk Mohácsra húszévességünk nagykiállítását megrendezni, mert itthon erre nincs fogadókészség. Ott segítőkészek a partnerek, sikeres a kiállítás – sőt a nyilvános helyeken futó képújságban előre hirdetik a kiállítást… a „hazai” sajtóban egy sor híradás sincs erről, még utólag sem. Ugyanez történt az elmúlt nyáron a nyírbátori kiállítással is. Volt egy, az egykori Szegedi Nyári Tárlatokhoz fogható nagyságú kiállításunk, amiről a helyi média egyáltalán nem tudósított. Pedig van napra kész és gazdag bármikor megnézhető honlapunk, meghívókat és elektronikus katalógusokat 700 címre küldünk. Azt szoktam mondani, hogy tevékenységünkről csak az nem szerez tudomást, aki nem is akar. A Céh jövője stabil, szabadiskolánkat és kiállításainkat csakúgy, mint az alkotótelepeket éves programunk szerint megtartjuk. Kiállítási terveink határon belüliek, ezt még tudjuk vállalni. A Szegedi lehetőségekről nem nyilatkoznék, mert ez súrolja az elfogadhatóság határait. A képtár bezárása óta a honi játéktér gombfocira váltott! Olyan tárlat, ami kicsit színvonalasabb környezetben lehetne az procc, drága belépős, bulvárosodott szemléletű egy-két helyszínt jelent, egyáltalán nem közönségbarát – a jövőnk szempontjából is fontos bázist erodál. Az idősebbek meggondolják a belépő árak okán a tárlatok megtekintését, a fiatalabbaknak – tisztelet a csekély kivételnek - már nem is jut eszükbe ez a művelődési forma.
Pusztai Virág: Térjünk még vissza a kiállításhoz egy kérdés erejéig. A kerek évfordulók alkalmával sokan érzik úgy, hogy ez egy jó lehetőség számot vetni az addig elvégzett munkával. Ön végzett valamiféle összegzést? Mire jutott, milyen utakat kell a jövőben követnie?
Nagy Károly: Nem. Ezt régebben avatott szakírók tették, ez az ő dolguk – de nekik sincs írásterük, ahogy nekünk is szűkült a megmutatkozási terünk. Erről is lehetne sokat beszélni, de inkább a kérdésre válaszolok. Pályakezdőként rendesen eltettem a meghívókat, volt vendégkönyvem, stb. Aztán valamikor ezek fontossága megszűnt. Valamit ilyenkor kipipálok és megyek tovább, mert úgy érzem, menni kell. Ez egy állomás, de van út tovább is, gondolatokkal, tervekkel. Szinte mindennel és mindenből képet csinálok és soha nem érem utol magam. A rendszerezést, összegzést másra bízom. Nem kértem fel erre senkit, én meg most nem vagyok alkalmas erre – sőt nagyon meg is ijednék, ha ez eszembe jutna. Minimum zsákutcát jelentene. A jelen kiállításra 5-10 év távlatából egymásnak válaszoló, felelgető képeket válogattam. De még két ekkora és más hangvételű bemutatót is teljesíthettem volna, ha összegezni akartam volna valamit. Hiányzik is innen néhány fontos kép, de visszakérni, kölcsönözni nem lett volna időm. A témák és előadásmódok búvópatakként jelentkeznek. Itt is vannak gondolatban sokáig érlelt folytatások és más módon újragondolt kompozíciók. A két szén-kréta sorozat között öt év telt el, de ha ezt nem hangsúlyozom, fel sem tűnik, mert egységben vannak. A lendületük más eszközökkel, de átjött a vegyes, akril-olaj képekre is, ahol a felületek gazdagságával elvont, de fogható üzeneteket rögzítek világunkról, gondolataimról. Mindkét vonalon tudom ragozni a kérdést, akarom is a folytatást. Most bemutattam két digitális grafikát, a jelzés kedvéért – mert ezekből több mint 60-at készítettem, ami bárhonnan is nézzük egy teljes kiállítási anyag. Bemutatásuk pénzkérdés, de ezt az anyagot is tervezem közönség elé tárni. Szóval, pillanatnyilag inkább nézek előre, mint hátra.
Komoly történet
Pusztai Virág 1980-ban született Szabadkán, 1991. óta Szegeden él. A Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában alkalmazott grafika szakon végzett, majd a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett rajztanári és művelődésszervező diplomát; 2011-ben az SZTE JGYPK andragógia mesterképzését is elvégezte. 2003 óta televíziós műsorszerkesztőként dolgozik. Mellette festészettel, grafikával, könyvillusztrálással foglalkozik. A vizuális kultúra témakörében folytat kutatásokat.