Oláh András
Ima a vonaton (Sz. Tóth Gyula: Tanári notesz – 10. Hungarovox Kiadó, Budapest – 2016.)
Sz. Tóth Gyula (aki annak idején a szegedi JATÉ-n szerzett diplomát) immár egy évtizede osztja meg az olvasókkal benyomásait és reflexióit a világ dolgaira. Az általa leírtak voltaképpen mindannyiunk élményei. Hiszen valamennyien találkozunk hasonló helyzetekkel, esetekkel. Sz. Tóth Gyula ugyanis a köznapokról ír, olyan eseményeket idéz föl, amelynek bármelyikünk tanúja lehet, ám koránt sem biztos, hogy a köznapok embere a szerzőhöz hasonló alapossággal végiggondolja, és szélesebb összefüggéseiben is megvizsgálja a tapasztaltakat.
Sz. Tóth Gyula nyitott szemmel jár. Olykor apróságnak tűnő dolgokon akad meg a tekintete. Például hogy a közösségi terekben, vagy a tömegközlekedési eszközökön mennyire bezárkóznak az emberek. „Az egyén felszáll (…) s nyomban védekezik: füldugó, mobilozás. Izolálja magát.” Kialakul a közösségi magány... Beszélhetünk fészbuk-közösségről, meg virtuális közösségről. Ismeretségi hálózatról. De hogy is néz ez ki? Az új generáció már a mellette ülővel sem beszél. Egy valóságtól távoli, virtuális térré szűkül számára a világ. Megszűnik minden, ami emberi. Talán ezért is különösen magható az a pillanat, amikor a vonaton utazva azt tapasztalja, hogy a fülkében egy kislány – aki még nincs megfertőzve az elektronikus kütyük által – énekelni kezd. A szerző csatlakozik hozzá. Együtt énekelnek egy réges-régi népdalt. Katartikus pillanat.
Az elszemélytelenedés veszélye azonban sajnos nagyon is reális. A kütyüfüggő generáció nem érti, és talán nem is akarja érteni a világot, amelyben él. Bennük már végbement a fogyasztóvá züllés folyamata. Ékes bizonyítéka ennek a vasárnapi boltbezárás körül kialakult hisztéria. Sz. Tóth Gyula ügyesen körbejárja a témát. Teljesen világos, kinek mi az érdeke. S mégis: már az emberi jogok emlegetésig fajul a vita… És persze rögtön rátelepszik a témára a politika is („A pártok ütik a vasat, újabb kormánybuktatási adut éreznek.”).
A másikra való odafigyelés azonban elmarad. Az önzés, a flegma kivagyiság, a látszólagos kényelem az úr. Sz. Tóth Gyula egyik kedvenc témalelő helye a Széchenyi-fürdő. Ott mindig történik valami. És lemérhető az irány. A fejlődés – vagy visszafejlődés. Ezúttal az udvariasság, etikett és a szabályok betartásának egynémely kérdését boncolgatja a szerző. (Pl. teljesítse-e az alkalmazott az úszni vágyó vendég kívánságát a vízsodró kikapcsolásával, vagy praktikusabb számára az üres medencét bámulni.)
És máris kikötöttünk a pedagógiánál.
A szerző tanárember. Azon generáció tagja, amely bizonyította, hogy tudnak ember- és értékcentrikus pedagógiai-nevelési gyakorlatot teremteni. A Zsolnay-programra célzok, amely szintén visszatérő témája a kötetnek. „Rekviem egy magyar pedagógiáért” – ezt a címet adta Sz. Tóth Gyula az egyik bejegyzésének. Bizony a Zsolnay-féle értékközvetítő és képességfejlesztő program ablakon való kidobásának mára már bőségesen jelentkeztek a következményei: és most nem csupán arra gondolok, amit az uniós mérések sajnálkozva megállapítanak, miszerint a magyarok nem beszélnek nyelveket, hanem a mindennapokban tapasztalható hiányokra: az etikett, a viselkedéskultúra, az empátia, a logikus gondolkodás, a kreativitás, a kézügyesség terén tapasztalható visszaesésre, tehetséggondozás beszűkült lehetőségeire.
De hová tartunk? Csak nem az orwelli Amerika útját követjük? (Noam Chomsky: „Amerika bukásra van ítélve”). Egy 70-es évekbeli slágert idézve („De nehéz az iskolatáska…”) a noteszlapok írója egyik barátjának, az egyetemi tanár Michalkó Gábornak a szomorú tapasztalatait osztja meg az olvasóval, aki keserűen állapítja meg, hogy a doktori iskolában akad néhány doktorandusza, akinek bizony komoly szövegalkotási hiányosságai vannak…
Hát persze. Miért is csodálkozunk ezen. Hiszen a mai fiatalok nem is olvasnak. Pár évtizeddel ezelőtt az iskolások számára még a nyári szünetre is voltak olvasnivalók feladva, olvasónaplót kellett vezetni… De rég is volt… Most pedig a francia kultuszminiszter a tévé nyilvánossága előtt fejtette ki, hogy ő bizony nem olvas.
Sz. Tóth Gyula viszont sokat és sokfélét olvas. A francia nyelvterület különösen érdekli. Családi kötődései miatt Belgium és Luxemburg is gyakran kerül a figyelmének középpontjába. A luxemburgi modellről pár évvel korábban példaértékkel írt. Mára azonban csak a Nyugat liberális abszurditása maradt. Sajtóhírt idéz: a homoszexuális luxemburgi miniszterelnök házasságot kötött. A miniszterelnök helyettese is homoszexuális. A szerzőt ezúttal nem az érdekli, hogy „a diplomáciai fogadásokon ki kinek csókol kezet”, hanem inkább az, hogy a történések nyomán majd „miként változik az iskolai tananyag, hogyan kerül elő Ádám és Éva kapcsolata”.
Visszatérő kérdés a notesz lapjain a migrációs kérdés is. Ezzel kapcsolatban érdekes felvetést boncolgat: a menekültek befogadása humanitárius kötelesség. Rendben. De mi lesz a menekültek gyerekeivel például Magyarországon? Nyilván iskolába járnak majd. De mit tanulnak? Érdekli majd őket Arany János? Vagy József Attila? Vagy a magyar történelem? Persze a lelkes aktivistákat ez nem zavarja. „Egymást túllicitálva igyekeznek megkönnyíteni a magyar földre érkező menekültek sorsát… az egyik politikus ingyenes utazást követel számukra a fővárosi tömegközlekedési járműveken…” Hát idáig még a belgák sem jutottak. Sőt. Egy határ menti belga város (Mouscron) 2,4 méter magas fal építésre akarja kötelezni a francia Watterlos települést az ott élő romák viselkedése miatt.
Eközben a belga gyerekek (iskolások) levelet írnak a magyar miniszterelnöknek migrációs-ügyben. Volt ilyen kampány nálunk is a 70-es években. Az magyar úttörők az amerikai követségre írtak leveleket, szabadságot követelve Angela Davisnek, akiről persze csak utóbb tudtuk meg, hogy részese volt egy öt halálos áldozattal járó fegyveres akciónak (ki akarták szabadítani a börtönből az akkori barátjának a hozzátartozóját).
A migrációs kérdéssel párhuzamosan megjelenik a terrorfenyegetettség is. Az egész világ döbbenten szembesült a hírrel, amikor a Charlie Hebdo szatirikus lap szerkesztőségének munkatársaival terroristák végeztek. Hol tart a szólásszabadság? Meddig terjedhet a véleménynyilvánítás szabadsága? Lehetnek-e korlátai? Kell-e, hogy legyenek korlátai? Belegázolhat-e a szabadságra hivatkozva mások lelki életébe, hitébe, megalázhatja-e vallási hovatartozását – akár humornak álcázott módon is?
És megtapasztalhattuk, hogy a Charlie Hebdo munkatársai semmit sem tanultak a korábbi esetből. Fél évvel a merénylet után egy tengerbe veszett szír kisfiúról és Jézusról készített karikatúra jelent meg a lapban: „Itt a bizonyíték, hogy Európa tényleg keresztény. A keresztények tudnak vízen járni, a muszlimok nem…”
A fentiekből is úgy tűnik, hogy a kekeckedő önelégültségben tobzódó Nyugat az abszurdumok irányába tart. Ezt támasztja alá a norvég példa is. Egy fiatal férfi halomra lőtte az embereket. Hetvenhét halott. Börtönbüntetésre ítélték, ahol gyakorlatilag luxuskörülmények között él: folytathatja tanulmányait, kapcsolatot tarthat a külvilággal (internet, telefon), vendéglőből hozathatja a kedvenc ételeit… Ez már „Ionesco vagy Beckett tollára kívánkozik” – állapítja meg keserűen Sz. Tóth Gyula.
A témával kapcsolatban – mintegy zárszóként – Kertész Imrét idézi (Végső kocsma): „Mindig ez a vége: a civilizáció eléri azt a túltenyésztett állapotot, amikor többé már, nemcsak hogy képtelen rá, de már nem is akarja megvédeni magát…”
Csak néhány témát emeltem ki a notesz lapjairól. A felsoroltak mellett még számtalan izgalmas beszámoló szól utazásokról, rendezvényekről, könyves-élményekről (pl. Sturm László Ottlik-könyvéről, a Fűzfa Balázs szerkesztette posztmodern-történetről, a Baranyi Ferenc-estről, Madarász Imre előadásáról, a Művészeti Akadémia által szervezett programokról, könyvbemutatókról [Bakacsi Ernő, Cserenkó Gábor – a Rátkai-klubban], rendhagyó irodalomóráról Egerben, vagy ugyanott az irodalmi pinceszer történéseiről [az Agria folyóirat lapszámbemutatóiról]).
Élvezetes, izgalmas olvasmányt nyújtanak Sz. Tóth Gyula naplójegyzetei. A világra odafigyelő ember kendőzetlen őszinteségű reakciója ez a körülötte (körülöttünk) zajló történésekre.
Oláh András 1959-ben született Hajdúnánáson. Ratkó József-díjas, Quasimodo-különdíjas és Bánkuti Miklós-díjas költő, drámaíró, szerkesztő. Mátészalkán él. Legutóbbi kötetei: Idegen test (versek, Hungarovox Kiadó, Bp., 2013), Az utolsó játszma (drámák, Hungarovox Kiadó, Bp., 2014)
A szerző írása korábban a SzegediLapon: lehet-e, könnyek, búcsú Nausikaatól