Nyilas Péter
Kíváncsiskodók a betyárkirály szállása előtt,
avagy Rózsa Sándor „szupersztár”
Korabeli lapok vezető hírei közt szerepeltek a „puszták réme”, azaz Rózsa Sándor viselt dolgairól szóló tudósítások. Kufsteini börtönriport, terjedelmes bűnkrónika, a rabló szegedi látogatását tálaló beszámolók tartották izgalomban az olvasókat.
Rózsa Sándor igaz történeti naptára az 1902. évre
Rablóüldözéssel és lövöldözéssel fűszerezett „betyáros nap” Ópusztaszeren, Rózsa Sándor Fesztivál a Homokháti Strandon, az 1971-es tévésorozat ismétlése, kiállítások jelezték: reneszánszát éli a 200 éve született alföldi betyárkirály kultusza. Rózsa Sándor személye azonban nem csak napjainkban, de életében is élénken foglalkoztatta a közvéleményt, s a korán köréje szövődő mendemondák a korabeli sajtó érdeklődését is fölkeltették.
A legendákba öltözött betyár című kamarakiállítással a Somogyi-könyvtár is megemlékezett a rablóvezér születésnapjáról. (A tárlat kísérőszövege Bátyi Zoltán azonos című cikke – IPM, 2009. október – alapján készült.)
A bemutatott dokumentumok között a vérdíjjal kecsegtető körözvény, az elfogatás regényes krónikája, kufsteini börtönriport, s az amnesztia után Szegedre érkező betyár körüli fölhajtásról szóló tudósítás kínált érdekes olvasnivalót.
A rónák vésze – Vázlatok a betyáréletből – Szegedi bűnkrónikával
(illusztráció)
A Hirmondó 1859. február 22-i száma részletes beszámolót közölt
Rózsa Sándor elfogatásáról és bűneiről
„Szemei szürkék, tekintete komor”
Rózsa Sándor alakját korán beborította a mendemondák és valós események kibogozhatatlan szálaiból font színes szövedék. Először is: páratlanul hosszú betyárpályafutást mondhatott magáénak. Kereken húsz esztendőn át hiába ütötték lába nyomát a pusztában, berkekben és erdőkben, csárdákban és tanyákon – újra és újra sikerült kereket oldania. Így írhatta róla 1859-es tárgyalása előtt egy korabeli újság, hogy „hazánk alföldi sikságának ezen rendkivüli betyárja oly szomoru hirnévre tett szert rendkivüli bátorsága, gyakran hallatlan vakmerősége, a legszorongatottabb állapotban sokszorosan tanusitott leleményes esze s vakmerő kalandjaiban hosszu évek során állhatatos szerencséje által: hogy már nem is történt nevezetesebb, vakmerőséggel járó rablás, a melynek hőséül a közvélemény ne Rózsa Sándort, az elfoghatatlan szegedi betyárt vallotta volna.” (Hírmondó, 1859. február 22.)
Körözvény 1856-ból
Hiába tűztek ki fejére 10 ezer pengő forintos vérdíjat – így sem sikerült tömlöcbe vetni. Az 1856-os hirdetés szerint a jutalmat az nyeri el, aki „akár maga, akár másokkal egyesülve (…) ezen rablónak elfogatását és kézrekeritéséét eszközlendi. E jutalom annak is kiadatik, ki önvédelmi jogában, Rózsa Sándornak üldözése közben, annak megölésére kénytelenült.”
A körözvény részletes „személyes leirást” is közöl. Eszerint a rablóvezér „mintegy 43-44 éves, közép, inkább kistermetü és zömök, szőke hajú, bajusza felfelé sodrott, hegyes és vereses-szőke, szemei szürkék, tekintete komor, arcza sovány, keskeny, sápadt és foltosnak tetsző, orra hosszas, orrlyukai pedig kiállók, szája széles, fogai teljesek és tiszták, álla előre álló, fülei nagyok.”
A falragasz Rózsa Sándor öltözködéséről is tudósít: „Visel fekete kerek kalapot, sötétkék sárga-gombos nadrágot, dolmányt vagy szűrt, – jár hol kocsin, hol gyalog vagy lóháton.”
„…mint izmos szelindek előtt a falu apró ebei”
Az 1848-as szerepvállalás tovább erősítette a betyárkirály mítoszát. A pusztai legényekből szervezett szabadcsapat élén harcoló Rózsa Sándor számára maga Kossuth Lajos állította ki az amnesztialevelet. A szigorú föltételt azonban, amely szerint Rózsa „a törvényhez és az erkölcsiséghez állhatatosan megtérjen”, sehogyan sem sikerült teljesíteni. Bár a hadijelentések szerint a betyárcsapat lenyűgöző bátorsággal vetette magát a küzdelembe, a sorozatos fosztogatások és gyújtogatások, valamint az Ezeres községben végrehajtott mészárlás miatt (közel negyven embert öltek meg), végül szélnek eresztették a szegénylegények dandárját. A nép megszépítő emlékezetében azonban Rózsa Sándor mint „Kossuth barátja” élt tovább, akit csupán 1857 májusában sikerült elfogni.
Vesztét pedig (a már idézett Hírmondó szerint) közvetve bár, de egy nyúl okozta... „Rózsa Sándort, a kinek fejére néhány év előtt 10,000 pft. Volt kihirdetve, s még sem tudta senki rejtekét fölfedezni, elárulni; ki előtt a puszták többi vad fiai, a legszilajabb betyárok meghunyászkodtak, mint izmos szelindek előtt a falu apró ebei : azt a Rózsa Sándort tudtán kívül hálóba keritette egy nyul s nyakára ülvén egy asszony, saját komaasszonya, addig tartá őt fogva, míg erős férfikarok által megkötöztetve menthetetlenül átadaték azon birák kezébe, a kiknél hosszu rovásra voltak följegyezve, az ő nevével összefoglalt rablások és egyéb erőszakos cselekedetek.”
Az elfogatás tehát nem egészen úgy történt, amint a híres népdalban megénekelték („Lova lába mögbotlott egy gödörbe' / Rúzsa Sándort így fogták el örökre.”). A Hírmondóban az áll, hogy két szegedi polgár Katona Pál (Rózsa komája, azaz gyermeke keresztapja) tanyájának közelében vadászott. Egyikük egy nyúlra lőtt, de a „megserétezett” tapsifüles a búzatáblába menekült. A vadász utána. Látta, valami feketéllik a gabona közt. Azt hitte, a nyúl, s már ráemelte a puskáját, amikor az ott rejtőzködő betyár fölemelkedett, s a vadászra lőtt. Célt tévesztett, ekkor másik karabélyát is elsütötte, az sem talált.
Rózsa Sándor ezután Katona Pál tanyájára ment, s – már nem először – árulással gyanúsította komáját. Dulakodni kezdtek, eközben a betyár fegyvere elsült, megsebesítve Katonát. Annak felesége a puskadurranásra kiszaladt a konyhából, s a rabló nyakszirtjére ült, fejét ütötte. A szolgálók ekkor kötözték meg, s adták pandúrkézre a hírhedt rablóvezért.
Pipafüst a várbörtönben
Az 1859-es per végén Rózsa Sándort ötrendbeli gyilkosság, két gyilkossági kísérlet, egy rablógyilkosság, három rablás és hétrendbeli súlyos testi sértés vádjával kötél általi halálra ítélték. Ferenc József azonban megkegyelmezett, s az ítéletet előbb életfogytiglani börtönre, majd 15 évnyi raboskodásra változtatták.
A betyárkirály egy ideig a hírhedt tiroli Kufstein várbörtönében pergette végtelennek tűnő napjait. Kétes nimbusza nem halványult a rács mögött töltött évek alatt sem. A Vasárnapi Újság szerkesztői úgy vélték, egy hangulatos börtönriport érdekelheti a képes hetilap olvasóit. Az újság 1864. június 5-i száma metszetekkel illusztrált terjedelmes írásban számolt be a rabló tömlöcbéli hétköznapjairól (Kufstein vára és Rózsa Sándor).
S hogy az alföldi betyár hírneve az Alpok bércein is túlszállt, jelzi egy áprilisi tréfa. Egy kufsteini utazó a helybeliek rémisztgetésére „azon hirt terjesztette, hogy Rózsa Sándor, a rettegett csikós, fogságából megszökött.” A füllentés pedig sokfelé „hitelre talált”, a cikkíró szerint azért is, mert „a közönség már régen nem élvezett valami pikáns hircsemegét.”
A riportból azonban kiderül, hogy a kufsteini börtönből lehetetlen megszökni. „A vármüvekkel koronázott sziklának legmagasabb csucsán áll a magas, hengeralaku császártorony, melynek alsó emeleteit az őrizet legénysége lakja, legfelső része pedig sulyos állam- vagy közönséges foglyok befogadására van rendelve. A kit abba egyszer fölvesznek, arról igazán elmondhatni, hogy „ugyan jól el van téve.”
Rózsa Sándort nagyra tarthatták őrzői is, mert a torony legfölső emeletén félkörben sorakozó 13 „börtönczella” egyikébe csukták. A cellák őreire ugyancsak rázárták az emeletre vezető rácsot a 24 órás szolgálat idejére – baj esetén egy harang meghúzásával hívhattak segítséget. A torony szédítő magas, a foglyokat lábukon megvasalták – menekülésre nem is gondolhattak.
„A börtönczellák világosak, téresek és tiszták. Messze ellátni belőlük a szép alsó Inn-völgybe, melyen keresztül az Inn-folyó kigyózik, és gőzkocsivonatok vidám, szabad utasaikkal robognak.” E látvány tárult a tömlöcablakból kitekintő Rózsa Sándor elé.
Sok utazót odacsalt a kíváncsiság „a puszták réme” cellájához. „Midőn a börtönőr zörgő kulcscsomagával a börtönt felnyitá, Rózsa Sándor szokás szerint egy kissé fölemelkedett a nyoszolyáról, melyen kinyujtózva feküdt, felső testét fölegyenesité s megvasalt meztelen lábát összevoná. Késő ősszel, a hideg daczára, nyitva tartá ablakait, s öltözete elárulta a puszták edzett fiát. Ha a látogató szivarral kinálta meg, azt rendesen elvette, és subája alá rejtette, melyet még pusztai kalandos életében viselt. Köszönete igen egyszerü fejbiczczentésből állott. Rózsa Sándor iránt nem tanusithatni nagyobb szivességet, mint ha az ember szivarral és dohánnyal ellátja, hiszen még csak a szivar és egy pipa dohány az egyetlen élvezet, melyet neki a világ adhat.”
„Gyakran mélyen sohajt s általában észrevehető rajta a levertség. Az élethosszig tartó fogság gondolatát nem tudja eltürni...” A betyárkirály nem tudhatta még, hogy négy esztendő múlva, 1868 áprilisában, Mária Valéria hercegnő születésekor amnesztiát hirdetnek, s megnyitják cellája ajtaját.
Hírére fölbolydult a város
Újabb kockák a Rózsa Sándor-legenda mozaikjában: a frissen szabadult betyár kapta magát, s Pestre utazott, hogy magának Ferenc József Ő Felségének mondjon köszönetet a kegyelemért. A király távollétében azonban „csak” Andrássy Gyula miniszterelnöknél vizitálhatott. Ekkor állt elő megdöbbentő tervével: megkérte a kormányfőt, nevezze őt ki Csongrád megyében csendbiztosnak. A miniszterelnök azonban csupán homályos és semmitmondó ígéretet tett, s kifizette a megtérni vágyó rabló útiköltségét.
Az akkor már Sándor bácsiként szólított betyárkirály így érkezett Szegedre. A városháza mögötti Fekete Sas fogadóban szállt meg, bizonyos Csorvay úr (talán a fogadós) látta vendégül. Ekkorra azonban fölbolydult a város...
A Szegedi Híradó 1868. május 7-i száma Rózsa Sándor szegedi látogatásáról
A Szegedi Híradó május 7-i száma szerint „dacára annak, hogy éjjel érkezett, jöttének hire mégis oly gyorsan elterjedt, hogy kedden már kora reggel nagyszámu néptömeg gyült össze a nevezett vendéglő udvarán. Mindenki látni akarta, s később napközben a tolongás oly nagy lett, hogy ajtaja elé hajdukat kellett állitani. A puszták megszenvedett fiának szembetünőleg terhére volt a nagy megbámultatás s örömest szabadult volna tőle. Délután bérkocsira ült s meglátogatta Osztrovszky József urat, kit még 1848–9-i szegedi kormánybiztos korából ismer... Azután a városházára ment, a polgármesternél magát bemutatandó, kit azonban nem talált hivatalában. A 11 évet ült fogoly erősen megszürkült hajjal, de korántsem megtört alakban tért vissza, ahogy a lapok után hittük, sőt ellenkezőleg ép, izmos testalkata most is megvan – hacsak a külszin nem csal – tekintete eleven, csak beszéde lassu, vontatott, ami igen természetes. Szóval, külseje után itélve, még sokáig élhet uj, becsületes emberként, hogy a régi embert elfeledtesse.”
Nem így történt. Az elutasított Rózsa gyorsan talált olyan társakra, akik örömmel fogadták a nagy tekintélyű rablófejedelem segítségét. Az alföldi betyárvilág fölszámolására küldött, kegyetlenségéről és ravaszságáról híres Ráday Gedeon gróf csapdába csalta: a „puszták réme” önszántából sétált be a szegedi vár kapuján. Innen már nem volt szabadulás. Másodszor is halálra ítélték, újra kegyelmet kapott, s a szamosújvári börtönben halt meg 1878. november 22-én, 65 éves korában.
A képek forrása a Somogyi-könyvtár gyűjteménye
Nyilas Péter 1975 óta dolgozik a Somogyi-könyvtárban. A nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán szerzett könyvtár-magyar szakos diplomát. A könyvtári pályát átmenetileg elhagyva, tizenöt évig a Délmagyarország napilap újságírója volt, 2006 óta ismét a könyvtár munkatársa.
A szerző írása korábban a SzegediLapon: Pipás Pista, a hóhérasszony legendája