Nagy Katalin
Mesterségek dicsérete
Cipészek, csizmadiák, papucsosok…
A Somogyi-könyvtár immár harmadik alkalommal rendez kiállítást az év utolsó hónapjában a Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamarával együttműködve. A kamara 2010-ben ünnepelte fennállásának 120. évfordulóját. A megemlékező programsorozat részeként könyvtárunk régi gyűjteményéből összeállított tárlattal idéztük fel az akkor még szegedi kamara és a helyi iparosság történetének néhány megörökítésre érdemes pillanatát. A kiállítás online változatban is megtekinthető.
Az együttműködés folytatásaként 2011-ben Mesterségek dicsérete címmel útjára indítottunk egy tárlatsorozatot, melynek keretében egy-egy helyi hagyományokkal rendelkező kézműves szakma könyves emlékeit, ábrázolásait mutatjuk be. Az első évben két ősi szegedi foglalkozás, a kovács- és szűcsmesterség került terítékre. 2012 decemberében a lábbelikészítő szakmák könyvtárunkban őrzött dokumentumaiból válogattunk.
A kézműves mesterségek egyik legrégebbi fajtája a lábbelikészítés. A 15. századtól szép számban maradtak ránk mestereket és műhelyüket, eszközeiket bemutató – főleg német – ábrázolások. (Más mesterségekkel együtt: Hausbuch der Mendelschen Zwölfbrüderstiftung.)
A francia enciklopédia szépen kimunkált rézmetszetei már a manufaktúrák korszakát ábrázolják. Az egyes szakmák művelőit – így a cipészmestereket is – munkavégzés közben látjuk műhelyükben, majd a precízen megrajzolt ábrákon ott sorakoznak a kézműves szerszámok és az elkészült munkadarabok is. A Somogyi-könyvtár az enciklopédia két kiadásának is (1758-1776; 1782-1832) büszke tulajdonosa.
A lábbelikészítők munkája iránti igény a különböző korok szükségletei és divatja szerint alakult. Emellett minden időben fontos volt, hogy a cipő jelezze viselőjének társadalmi hovatartozását. A kiállításon a magyarországi történelmi viseletekből is ízelítőt adunk, kitérve az öltözéket kiegészítő csizmákra és cipőkre.
A lábbelikészítők – más kézművesekhez hasonlóan – a középkorban céhekbe tömörültek, melyek Magyarországon a 19. század végéig maradtak fenn. A céhek szigorú szabályok szerint működtek. Korlátozták a mesterek létszámát: csak azok kerülhettek tagjaik sorába, akik „mesterremek” elkészítésével igazolták a szakmában való jártasságukat. A mesterré válást az inaskodás, legénykedés, vándorlás évei előzték meg.
A lábbelikészítés történetében három – később különvált – szakmát kell megemlítenünk: a tímár, a varga és a csizmadia mesterséget. Első lábbelikészítő bőrműveseink valószínűleg a tímárok voltak, akik az általuk kikészített bőrből lábbeliket is varrtak. A 16. század végén egy újabb hasonló mesterség jelent meg: a vargáké. Az általuk használt cserzési eljárás és az elkészített lábbelik szabása a nyugaton elterjedt technika elterjedésére utalt.
A csizmát hazánkban először a 15. század végén említik az írott források, a csizmadiákat pedig újabb száz évvel később. A keleti eredetű csizma hamarosan kiszorította a középkorban viselt divatos lábbeliket. A csizmadiák a települések legnépesebb iparos csoportját alkották és hamar külön céhekbe tömörültek.
A szegedi iparosság – így a csizmadiák és cipészek – történetét több forrásból is kutathatjuk, ma már szerencsére akár az internet segítségével is. A téma iránt érdeklődők „fellapozhatják” Reizner János Szeged története című munkájának megfelelő fejezeteit, megtekinthetik az elmúlt évtizedekben megjelent városmonográfia köteteit vagy Hilf László 1929-es ipartörténeti összefoglalóját.
Az említett munkák segítségével sokat megtudhatunk városunk lábbelikészítőiről.
A szegedi vargák, vagyis „magyartímárok” a régi céhes iratok szerint eredetileg a jászberényi céh fiókjaként szerepeltek. Önállóságra Mária Terézia alatt tettek szert, aki 18 pontból álló magyar szabályaikat 1774-ben erősítette meg. Újabb, 49 magyar cikkelyt tartalmazó, díszes bársonyba kötött szabadalmi levelüket 1818-ban adták ki. A céh védőszentje Szent Lőrinc volt. A korábban virágzó mesterség a 19. század derekán hanyatlásnak indult: 1828-ban még 40, 1883-ban már csak 7 mester szerepelt az összeírásokban.
A fennmaradt emlékek alapján a szegedi csizmadiákról biztosan állítható, hogy már a mohácsi vész előtt törvényes céhes formák között tevékenykedtek, akiknek írásba foglalt szabályzatuk volt, melyet Szeged város főbírája, Ferenc-deák adott ki, majd a város tanácsa 1507-ben pecsétjével látott el. Sajnos az iratok a nagy nemzeti katasztrófa után (vagy alatt) elpusztultak. 1701-ben szervezték újjá a céhet, amely hamarosan Csongrád vármegye leggazdagabb és legnépesebb céhe lett. Szegeden 1830-ban összesen 547 csizmadia iparral foglalkozó volt. A század végére számuk csökkent, 1870-ben már csak 186-an voltak.
A tárlaton a tímár és csizmadia céh 19. századi céhes és iparos társulati okmányaiból is látható néhány, melyeket könyvtárunk helyismereti gyűjteménye őriz.
Az első szegedi nyomdát a Bécsből áttelepült Grünn Orbán alapította 1801-ben. Privilégiumát II. Ferenc írta alá 1802-ben. A kiállítás különleges darabjai a Grünn nyomda kiadványai. Az 1812-es nyomtatványból megtudható „a' tzéhbeli mester emberek kézi műveik 's munkáik ára”, így a vargák és csizmadiák által készített termékeké is. Az 1820-ból származó levélben a „tsizmadia” céh mesterei igazolják, hogy az iratban megnevezett legény tanuló idejét kitöltötte, „melly idő alatt híven, és tisztességesen a’ mint egy Mester Legényhez illik, magát viselte”.
Kiállításra került a 19. század második feléből származó két tanuló-levél is, melyeket a cipészek céhe állított ki, tanúsítván, hogy a levelek birtokosai „a céhgyűlésbe mint tanonc bejegyeztettek”, „majd cipészsegéddé felszabadíttattak”.
Itt említjük meg, hogy az első szegedi cipészek németek voltak. A céh első, német nyelvű céhszabályzata 1769-ből való, tanácskozási nyelvük is egészen 1861-ig a német volt. A cipőt a szegedi magyarok lenézték, nem tartották érdemesnek arra sem, hogy készítésével foglalkozzanak. Férfiak is, nők is csak a 20. század elején barátkoztak meg vele.
A kiállított dokumentumok közül ebből az időszakból származnak a szegedi cipészüzleteket megörökítő fotók és a különböző helyi és országos szakmai lapok. Megtekinthető továbbá egy válogatás Havrincsák Mihály szegedi bocskoros és tímár mester hagyatékából, melyet a Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamara adományozott a Somogyi-könyvtár helyismereti gyűjteményének 2011-ben.
Végül ne feledkezzünk meg városunk kétség kívül legismertebb lábbelijéről, a szegedi papucsról. Az elnevezés oszmán-török eredetű, és nyelvünkben a hódoltság idején, a 16. század második felében jelent meg. A csizmadiák közül kikerülő szegény mesterek csak télen varrtak papucsot. A mester feleségének feladata volt hímezni, kivarrni, szalagozni, zsinórozni a papucs fejét és ő árult a heti piacon vagy a vásáron.
A szegedi papucs hímzésében a Szeged környéki virágokat csodálhatjuk meg. Fő motívuma az általában középen elhelyezkedő pipacs, de fellelhető rajta búzavirág, búzakalász és gyöngyvirág is. A hímzés eredetileg kézzel készült. Szegedi papucsból többféle ismeretes: törökpapucs, csoszapapucs, magyarpapucs, parasztpapucs, mönyecskepapucs.
A papucsos ipar csupán a 20. század derekán kezdett kibontakozni. A kiállításon számos fénykép látható a papucskészítés különböző munkafolyamatairól.
A mesterségeket megidéző tárlatok külön érdekessége, hogy a régi könyvek, folyóiratok lapjain, okleveleken, plakátokon és fényképeken megidézett szakmák mai kézműves mesterek munkáival egészülnek ki és kelnek életre. 2012-ben a Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamara által Kézműves Mester Remek címmel jutalmazott Sallay Cipészműhely kézzel varrott cipőit és szegedi papucsait csodálhatják meg a látogatók.
Sallay Tibor a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítvány megkeresésére 2009 áprilisától készíti a „hírös” szegedi papucsokat, melynek hagyományát Rátkai Sándor negyven évig egyedül őrizte. A kiállításon elhelyezett tárlókban bojtos és szalagos szegedi papucsot, valamint az elkészítésükhöz használt szerszámokat is meg lehet tekinteni. Míg a bojtos papucsok kerek orral készülnek, a hegyes orrú szalagos papucsok egylábasak vagyis felcserélhetőek, bármelyik lábon viselhetőek – innen ered a mondás, hogy „a szegedi papucsnak nincs párja”. Sallay Tibor 2010-ben Magyarországi Rekorder Diplomát kapott az óriás, 188-as méretű szegedi papucsért, melyet a tárlaton szintén megtekinthetnek a látogatók.
A Mesterségek dícsérete. Cipészek, csizmadiák, papucsosok című kiállítás 2012. december 14. és 2013. január 16. között tekinthető meg a Somogyi-könyvtárban.
Nagy Katalin harminc éve a Somogyi-könyvtár munkatársa, és már majdnem húsz éve dolgozik olvasótermi tájékoztató könyvtárosként. A hagyományos információszolgáltatás mellett különösen érdeklik a modern tartalomszolgáltató megoldások, részt vesz a könyvtári honlap szerkesztésében.