Nagy Katalin – Somogyi Szilvia
Hordókötők, borkötők
avagy kádárok, bodnárok, pintérek
A Somogyi-könyvtár és a Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamara Mesterségek dicsérete című közös tárlatsorozata egy-egy helyi hagyományokkal rendelkező kézműves szakma könyves emlékeit, ábrázolásait mutatja be. 2015-ben a kádármesterség dokumentumaiból válogattunk – külön kiemelve a szegedi vonatkozásúakat. A Hordókötők, borkötők – avagy kádárok, bodnárok, pintérek című kiállítás 2016. január 27-ig látható a Somogyi-könyvtár földszintjén. A kiállítás anyagát a kísérőszöveg szerkesztett változatának közreadásával ajánljuk az érdeklődők figyelmébe.
Dobonka, töltike, káforka, csoboly
A Pallas nagy lexikona szerint a kádár (bodnár, pintér) olyan mesterember, aki „folyadék és bizonyos száraz áruk tartására szolgáló edények készítésével foglalkozik. Ilyen edények: a hordó, kád vagy bödön, csöbör, vödör, puttony, dézsa, kupa, dobonka, töltike, káforka, csoboly stb.”
A kádárok legjellegzetesebb terméke kétségkívül a fahordó, melynek eredetét máig sem ismerjük pontosan. Egyes források szerint a kelták már a Kr. e. 13. században észrevették, hogy gőz és meleg fölött a fa hajlítható. Ezt a tudást először hajók, később tároló eszközök készítésére is használták. A rómaiak pedig már széles körben használtak hordókat bor, sör, tej, olíva és víz tárolására a Kr. e. 1. században.
A középkori Európában a hordókészítők – gyakran más famegmunkáló mesterekkel együtt – céhekbe tömörültek.
A hordókötő, borkötő elnevezés a korai gúzsabroncsos hordó készítésére és javítására utal. A dongákat összetartó, nyír-, fűz- vagy mogyoróvesszőből készült abroncsok tartósságáért a kártérítés terhe mellett kellett garanciát vállalnia a mesternek. A károk megelőzésére hordóláncot is használtak. Bár a 18. századig megmaradt a faabroncs, a vaspántok elterjedése már jóval előbb megkezdődött. A régi ábrázolásokon és cégéreken még gúzsabroncsos hordó látható.
Manufaktúrák rézmetszeteken
Comenius (Jan Amos Komensky) Orbis sensualium pictus ... (A’ látható világ ...) című munkája 150 leckében igyekszik bemutatni a teljes világot – így tartalmazza a mesterségek leírását is.
„A Könyvetske, a’ mint látjátok, nem nagy; mindazonáltal az egész Világnak és egészen a Nyelvnek rövideden-való öszve-foglalása, tellyes Képekkel; Meg-nevezésekkel, és a’ Dolgoknak Meg-írásokkal ... Adattassék a’ Gyermekek’ kezeikbe, hadd gyönyörködtessék magokat a’ Képeknek meg-nézésével kedvek szerint, hogy azokat vóltaképpen meg-ismerhessék, még otthon-is, minekelőtte az Oskolában el-kűldettetnének ...”
A kötet először 1658-ban jelent meg Nürnbergben, később számtalan kiadást ért meg, több nyelven, kisebb-nagyobb változtatással a kötet méretében, a szövegben és a képanyagban.
Comenius: Orbis sensualium pictus ... (A’ látható világ ...) – kádármesterek
A francia enciklopédia rézmetszetei már a manufaktúrák korszakát vetítik elénk. Az ábrákon munka közben láthatjuk a mestereket, majd megismerhetjük a kádárszerszámokat és -termékeket is. A Somogyi-könyvtár az enciklopédia két kiadását is őrzi.
Encyclopédie méthodique ou par ordre de matiéres par une société de gens de lettres, de savants et d’artistes. Paris, Plomteux, Liege, 1782–1832
Napóleon minisztere és a hordók
A hordógyártó tevékenység elválaszthatatlanul összeforrt a borkészítés tudományával. Régen a kádárok – uradalmak, kolostorok, kereskedők szolgálatában – borkezeléssel is foglalkoztak.
A fadongás hordók borra gyakorolt hatását a 18. századi francia szakírók munkáiból jól ismerhetjük. Jean-Antoine Chaptal vegyész, Napóleon minisztere leírta, hogy a bor a fa pórusain keresztül érintkezik a levegővel, és javasolta a hordó szurokkal, enyvvel, olajfestékkel való bekenését. A legjelentősebb francia szőlészeti-borászati szakirodalom hazai megismertetése Fábián József református lelkész érdeme.
A kádármesternek jól kellett ismernie, milyen fából készült hordók a legalkalmasabbak a borok tárolására, illetve szállítására. Általános vélemény szerint a legkiválóbb hordófaanyag a kocsányos vagy mocsári tölgy volt. A dongákból kioldódó csersav biztosította a borok tartósságát és a finom zamatanyagot.
Szent Orbán egyaránt védőszentje a szőlősgazdáknak és a kádároknak.
Gizella királyné mesteremberei
Kádár és bodnár szavaink szláv gyökerűek és hagyományosan a kemény fával dolgozó iparost nevezik meg. Ettől eltekintve a mesterség szavai jórészt német eredetűek, így az edényeket puha fából készítő kézművest jelölő pintér szavunk is. Mindez nem véletlen, hiszen az első kádármesterek Szent István felesége, Bajor Gizella révén telepedtek le nálunk, és a hordókészítés még a 19. század végén is német nemzetiségi szakmának számított. Ezért az Akadémia felkérte Frecskay Jánost, a Nyelvtudományi Bizottság tagját a szakszókincs magyarra fordítására.
Frecskay János: A kádárság. Budapest, 1884
Magyarországi hordókészítésre utaló adatot a középkortól találunk. A 11. századból fennmaradt apátsági alapítólevelek a szerzetesek közt kádárokat is említenek. A 13–14. században épült kőházak pincéi pedig valószínűsítik a hordók meglétét, melyekről a különböző lajstromokban és leltárakban is említés esik. A kádárcéhek létezésére vonatkozóan is ekkortól találunk adatokat. Az egyre kiteljesedő szőlő- és borkultúra nagy igényt támasztott a kádármesterek munkájára. A középkorban a bort hordóstul adták el, így az újborhoz, mindig új hordó készült. A hazai mesterek nem győzték a megrendeléseket teljesíteni, így a 16. században idegenből pótolták a helyi hordóhiányt.
Fenyőfa-kádárság Erdélyben
A kádármesterség területi elterjedése nemcsak a szőlőtermő vidékekhez, hanem az alapanyagot biztosító erdőségekhez is kapcsolódott. Nyugat- és Észak-Magyarországon, valamint Erdélyben egész falvak éltek meg a fenyőfa-kádárságból. A legjobb dongának való, szálas tölgyerdők a Dél-Dunántúlon voltak, melyek a 20. század elejéig bőségesen elegendő fával szolgáltak. Az ország középső területein viszont – részben az erdőirtások miatt – az utóbbi 300 évben fahiány s vele gyakran kádárhiány volt, ami olykor visszaélésekre is alkalmat adott.
Rákláb fogta donga
A kádármesterség munkafolyamatai a Néprajzi lexikon nyomán:
A készítendő edény méreteinek megfelelően földarabolják a fatörzset, majd hasítóval dongahasábokra hasítják. A dongákat „fabástyába” rakva, mintegy két évig szárítják. A kiszárított dongákat faragószéken megtisztítják, vájó késsel domború felületűre faragják. Hosszú (kb. 180 cm) kádározó vagy eresztő gyaluval simára gyalulják. Az elkészült dongák rakóabroncsba kerülnek. Mindegyiket külön csíptetővel, ráklábbal fogják az első abroncshoz, majd ráhúzzák a többi abroncsot is. Az abroncs vagy káva újabban vaslemezből, régebben hasított-gyalult mogyoróágból készült (gúzsabroncs). Miután kapoccsal helyreszedik az abroncsozás közben megcsúszott dongákat, következik a befeneklés. Csin- vagy ontoravágóval csint vagy fáncot, azaz árkot vágnak az edény alsó szélén, majd körzővel kimérik hozzá a fenékdeszka anyagát. Végül a legalsó abroncs leütése után behelyezik a feneket.
Szegedi céhalapítók
Hilf László A szegedi iparosság története című művében olvashatjuk: „A szegedi kádárok, vagy pintérek az aradi kádárcéhez tartoztak, amelytől csak 1852-ben váltak külön és 7 mester ekkor szervezte meg az önálló szegedi céhet. Céhlevelet azonban soha nem kaptak, valószínűleg az aradi szabályok szerint működtek. Az aradi feljegyzésekből annyi állapítható meg, hogy 1830-ban 10 kádár mester, 8 legény és 3 inas folytatta a mesterséget Szegeden.”
A kiállításon megtekinthető Shargeszi Mátyás kádárlegény bizonyítványa, melyet az aradi céhtől kapott 1832-ben.
Az első szegedi nyomdát a Bécsből áttelepült Grünn Orbán alapította 1801-ben. Privilégiumát II. Ferenc írta alá 1802-ben. A tulajdonos halála után rövid ideig özvegye, majd 1835-től 1858-ig fia, Grünn János vitte tovább a nyomdát. Horgosi Kárász Miklós: 1812-ben nyomtatott kiadványában felsorolásra kerül „a’ tzéhbeli mester emberek kézi műveik ’s munkáik ára”, így a kádártermékeké is.
Rainer Ferenc (1822–1904) egyik alapítója volt az önálló szegedi kádár céhnek 1852-ben. A tárlatlátogatók megtekinthetik a szegedi kádárcéh „kéz pénz számadásikönyvét” (1854–1872) Rainer főcéhmester aláírásával. A szakmájában és a közéletben egyaránt megbízható szakember hamar élére állt a különböző iparos kezdeményezéseknek. 1885-től 1900-ig a szegedi ipartestület elnöke volt. A testület többek között foglalkozott a segéd- és tanonc-nyilvántartással, a szövetkezeti mozgalom problémáival és a felállítandó iparkamara kérdésével. Rainer az újonnan megalakult Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke, illetve ipari osztályának elnöke lett.
Rainer Ferenc hirdetése – Szegedi kalauz, 1880
„A homok kiszúrja a filoxéra szömit”
Az 1875-ös évben tomboló filoxérajárvány évtizedekkel vetette vissza a magyarországi szőlő- és borgazdálkodást, s vele a kádáripart. A hegyvidéki, hagyományos szőlőtermő vidékek tőkéinek nagy része kipusztult, így ezeken a vidékeken a hordók iránti kereslet is jelentős mértékben megcsappant.
A szegedi határban a középkor óta termeltek szőlőt. A 19. század közepére a több mint 7 ezer hold szőlő nagyobb részét homoki ültetvények tették ki, amelyek nagyobb részt ellenálltak a filoxérának („a homok kiszúrja a filoxéra szömit”). Érdekes adat, hogy a 20. század elejére az Alföldön több szőlőültetvény volt, mint a hegyes vidékeken – a filoxéravész következtében az egész magyar borkultúra átrendeződött.
Bálint Sándor írja a Szeged-környéki kádármesterségről: „Újjászületése összefügg a helyi szőlőkultúrának XVIII. századi föléledésével. Majd a szegedi homok fokozatos betelepítésével mind nagyobb jelentőségre jut.”
Néhány adat a helyi kádáriparosok számáról (Kovács János nyomán, 1901):
A török előtti századok szegedi népének foglalkozásairól az 1522. évi egyházi tizedlajstrom névsora tájékoztat, amely 2 kádárt és 7 pintért említ. A 18. század végén a főbb iparosok között 7 bodnárt találunk. Az 1890-ik évi népszámlálás pedig 52 kádárt tüntet föl városunkban.
Tanoncrajzok az Inasiskolában
A mesterük mellett dolgozó inasoknak fontos feladata volt a szakrajzok készítése, illetve leolvasása. A céhes idők megszűntével az iparosképzés a tanonciskolák feladata lett. A szegedi iparos ifjúság nevelése és oktatása jóval előbb megkezdődött, mint azt az 1884. évi XVII. törvénycikk kötelezővé tette. Az iparosképzés támogatására Szeged város magisztrátusa rajziskolát hozott létre a piaristák vezetése alatt álló gimnázium épületében. Az iskoláról Vedres Istvánnak A szegedi múzsák százados ünnepe című munkájában is olvashatunk. 1850-ig kereken ötezer fiatal szakember került ki a céhek és az iskola együtt munkálkodásából. 1884-től a rajzoktatás az Inasiskolában folyt. Az ifjú szegedi iparosok pontos szakmai tudást igénylő alkotásait könyvtárunk helyismereti gyűjteménye őrzi – ezekből látható néhány, kádármunkához készült rajz a kiállításon.
A Délmagyarország reklámoldalait böngészve helyi kádármesterek, illetve hordógyárak hirdetéseire is rábukkanhatunk:
Délmagyarország, 1918. augusztus 17.
Délmagyarország, 1929. június 14.
A Somogyi-könyvtár helyismereti gyűjteménye Lendáczky Sándor kádáráru ipartelepének cégjelzéses számláját is őrzi:
Koszt és kvártély a tanyán
Börcsök Vince Adatok a pinceépítés, szőlőfeldolgozás és bortárolás hagyományaihoz a Szeged környéki homokon (A Móra Ferenc Múzeum évkönyve 1976-77/1.) című tanulmányából a helyi kádárság életmódjáról is sokat megtudhatunk:
„Hordó, kád, dézsa készítésére még ügyeskezű barkácsoló ember sem vállalkozott; ezeket az edényeket kádár korábbi nevén pintér készítette.
Ismeretes, hogy hordónak legalkalmasabb a tölgyfa. Régen a Tiszán úsztatták Szegedre. Később kitapasztalták, hogy eperfából, sőt akácból is lehet hordót készíteni. [...]
A kivágott fát héjában hagyták megszáradni. Utána géppel a dongák kialakítására alkalmas deszkalapokra vágatták fel. [...] Amikor a kádárnak nem volt sok munkája, kivitték a tanyára és együttesen fölnézték az anyagot. Legtöbbször úgy egyeztek meg, hogy a hordók elkészítésére kint a tanyán került sor. A kádár kosztot és szállást is kapott. így a hordó kevesebbe került, a forgács megmaradt és a nehezen kinevelt anyagból más célra nem kallódott el semmi. Az anyag természete szerint ilyenkor készültek különféle méretű hordók, káposztásdézsák, dézsák, csöbrök és csobolyók.[...]
Természetesen a vásárokon is megvehették a kádáripar termékeit.
[...] a hordókat nem a szűrés előtt kell rendbetenni, hanem amikor a bor elfogy belőlük. Ilyenkor könnyebb a kezelésük. [...] A legidősebb szőlőtermelők Szeged környékén is hallottak a mogyorófa abroncsról, de itt nem használták.”
A Mesterségek dicsérete – Hordókötők, borkötők – avagy kádárok, bodnárok, pintérek című kiállítás könyvtári anyagát rendezte és a kísérőszöveget e cikk szerzői állították össze.
Somogyi Szilvia 1976-ban született Szegeden. Könyvtár-történelem szakon végzett a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. 1998 óta dolgozik a Somogyi-könyvtár olvasótermi tájékoztató könyvtárosaként.