Marton Árpád
Dóm tér, Isten veled
Szeged napját köszönti a szerző
Mert ez a tér nem az a Tér többé. Itt most a műveletlenség nyert teret, az ötlettelenség és a hatalmi arrogancia állított magának panteoni emléket vasból-acélból.
Nem gyónási titok, kinyilatkoztathatom egy alsóbbrendű egyházi személyiség zsörtölődését, amiért a nyári színház eltakarja a kilátást lakosztályának vizes helyiségeiből. Bravo – pardon, laudetur –, az illető alsópapságbeli egyéniség nyugodtan hátradőlhet magas székében: a Játékok története száznyolcvan fokos fordulatot vett alapításának nyolcvanharmadik esztendejében. Amiről Polpot-megye hajjakendjei sem álmodtak volna ’59-ben: immár háttal egymásnak Fogadalmi templom és Szabadtéri, klerikális ballasztok örvénybe vetve, Komócsin Miska bácsi tapsolhat a szomszédban, a színházművészeti képzelet meg szárnyalhat szabadon. Consummatum est.
Részemről rendben. Sem a kinti, sem a benti produkciók nem láncoltak a Térhez az utóbbi esztendőkben: nekem aztán édesmindegy, a puccos-grillcsirkés kupola alatt avagy odakint celebrálják a köteles áldozatot. Beloiannisz vagy Küloiannisz tér – egyre megy.
Problematikusnak inkább az indoklás és a végeredmény tetszhetik. Minthogy a Játékok úgy húsz esztendeje végigstatisztált már egy templomfölújítást nyakig elponyvázott tornyok előtt, hajlamos vagyok mondvacsináltnak értékelni a fordulat kincstári – abból is a milliárdos fajta – ndoklását. Afelől sem olvastam soha, hogy a teret hitbizományba adta volna bárki bárkinek valaha is, macskakövestül. Ha történetesen nem versbe árasztja panaszát a szülőház törmelékei fölött, szegény Juhász Gyula is csak a Város ellen perlekedhette volna a birtokháborítást, mert itt biza még a székesegyházat is városi és állami áldozatészség emelte – épp száz esztendeje kezdték az önkéntes építők halálra lődözését az Isonzó partján, tán papot sem láttak utolsó órájukban. Ami azonban bizonyos: Szeged jelképe, a Fogadalmi templom az új felállásban immár a nyár egész teljében láthatatlanná, fényképezhetetlenné vált. A teljes turisztikai szezonra – lévén ez egy turisztikai célú beruházás. Ki lesz majd táblázva, gondolom. Legalább lát valamit, aki olyan bolond, hogy ide rándul.
A térszerkezetre vetítve: Klebelsberg kőbe faragott álmának lőttek, hit, tudomány és művészet szent háromsága helyett íme egy tér, amely elveszítette középpontját és vele – micsoda öngól – transzcendentalitását, amely immár fél térnyire szűkül, és amely mögé, ki tudja, miért, odaszuszakoltak egy jócskán túlméretezett templomszörnyet, azt is fordítva, mert a bejárata egy vastraverzre nyílik. Úgy fest az egész, mint a röszkei kocsisor vendégmunkás-vakációkor.
De hová is araszolunk?
A fogadalmak szerint a helyzet átmeneti. Kötve hiszem, amióta a tervező maga sem tudott választ adni abbéli szíves érdeklődésemre, mi lesz a Rerrich Béla térre szánt öltözőkomplexum sorsa a következő esztendőkben (igyekezzen, aki Meloccót akar látni). Igaz, azt sem tudta megmondani, mi vár az altemplom kanonoki sírjainak lakóira, minthogy a fentebbi jelzős szókapcsolattal magával is láthatólag első ízben szembesült – nyilván nem találtatott ily megnevezésű rovat az uniós űrlap tételei között.
A dolgok feje tetejére állítása most amúgy is tendencia Szegeden: csak nemrég is egy lacikonyha hátsó kijáratán keresztül sikerült bejutnunk az egyetem rektori épületébe, Szent-Györgyi meg ott pipált öt méteres körzetben. A Szabadtéri hátat fordít a Dómnak, lehet, hogy én is a Szabadtérinek és a Térnek, búcsúzóban azt proponálván, hogy a Városházát is állítsuk a tornya hegyére, kackiásabb is lesz, és legalább nem kell többé izgulni, esik-e a Muzsikáló Udvar műsornapjain. A Múzeumot meg föltétlenül fordítsuk a Tiszával párhuzamos irányba, legalább jobb széllel szállnak a levegőégbe a közművelődés égisze alól szárnyukra bocsátott szappanbuborékok.
Fotók: Fábián Attila
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp., 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp., 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp., 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp., 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (GerhardusKiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).A szerző írásai korábban a SzegediLapon: Mese a Barkos királylányról; Ibolyák virulása; Ők tudják; Szilveszteri versviccek; A nagy színésznő látogatása; „Anima mea in dolore est”; Táj, kép; Korai sirató; Giccs más a király; Holtszezon; Verismo negro...; Zene, fülemnek; (Intermezzo No. 2...); Belepte a nyál...; Alpesi Alhambra; A Madách Szníház fantomja...; Libaleárazás, dámabutik, pipipiac; 7 kérdés Herczeg Tamáshoz és Harangozó Gyulához; Szeged Tabánja; Tápai színvázlat; Ha szabad maradok!; Negyedik este Boldog Elréddel; 7 kérdés Fekete Gizihez; Graciőz gráciák; Költészetnapi variációk; A nyomra-vezető; Az én pálymunkám; Tűzben égők; Trio D'Arco Angelico; Hódolat lovaknak s lovasaiknak; Így vigalom, úgy unalom; Jézusmária!; Viva la opera!; Parasztvakítás; Hegyén-hátán lakodalom; Debil és fád; „Színház! Pompázó hazugság”; Nagy Anikó életmű-albuma, szegedi szerző művészportréjával; A gép öl, a lélek éltet (Tóth Pálról); A szólásszabadság határai; A cirkusz metafizikája; Krisztus négy megkísértése; Chopin