Kaiser László
Nemeskürty István órái
Hogy Nemeskürty István milyen igaz ember, a legnemesebb értelemben vett hazafi, européer magyar, mekkora író, tudós, művész, történész, irodalomtörténész, kultúrtörténész; hogy szó szerint reneszánsz személyiség és polihisztor: erről most nem kívánok szólni. Mindezt úgyis tudja az, akinek van füle a hallásra és szeme a látásra… S így van akkor is, ha neve ma nem cseng annyira ismerősen a fiatalok között, de hát ez nem az ő hibája…
Arról sem beszélek most, hogy életműve a legnagyobb magyar életművek egyike, s életművének része – Németh Lászlóhoz hasonlatosan – teljességre törő élete is: az alkotástól a magánszférán át a hivatalos munkákig, az írástól a tanításon át a filmstúdió vezetésig.
Másról írok, a tanítvány jogán. Most, amikor vannak, akik megtagadják őt, de lettek olyanok is, akiknek számításból lett ő „a” tanár úr. Emlékezem tehát!
A tanítvány okán és jogán, mert én hivatalosan voltam a diákja: négy évig tanított filmes tárgyakat az egykori Színház- és Filmművészeti Főiskolán (ma egyetem); sajnos, elég régen immár: 1979-től 1983-ig. Dramaturgnak készültem, készültünk egyébként: mennyi irányba mozdultunk el volt hallgatók azóta, szellemileg, kulturálisan, politikailag, sőt országhatárok szerint is!
Hosszasan lehetne beszélni Nemeskürty óráiról, a tanár úr óriási tudásáról, az órák jellegzetes hangulatáról, a tőle kapott információkról, mondatairól és félmondatairól, egyebekről. Fejtegethetném a tisztesség, tudás, tehetség és szorgalom ritka egységét benne és előadásaiban. Hosszasan, négy év azért nagy idő! Ehelyett néhány apró, de oly sajátos mozaik.
Mint említettem, filmes tárgyakat tanított nekünk, egész pontosan filmtörténetet és filmesztétikát. Ám mi sem volt jellemzőbb rá, mint az, hogy a kezdeti időszakban, heteken keresztül jószerivel semmit nem szólt a filmről: órákon át magyar történelemről és irodalomról mesélt. Megágyazott nekünk, úgy is mondhatnám: a következő filmes ismereteknek. Igazi Nemeskürty-esszék hallgatói lettünk.
Egy másik emlék. Később filmeket vetíttetett nekünk, minden héten kettőt, s a következő hétre az egyikről kritikát kellett írni. Csak most tudom igazán, milyen jót tett ezzel: megtanított az írás fegyelmére, rendszeres munkára szoktatott minket. És mennyi akkor betiltott film vetítését intézte el számunkra a Főiskolán. Például a Tűz van, babámét. Ehhez külön emlék fűződik: olyan kópiája érkezett a filmnek, amely szerbre volt szinkronizálva. Tán még az is lehet, az illetékesek intézték így… Nemeskürty tanár úr rövid zsörtölődés után elkezdte fordítani a filmet, hallás után – szerbből! Szemünk előtt bizonyosodott be, közhely, nem közhely (amúgy Kosztolányi hangsúlyozta mindig, szereti a frázisokat, mert sokszor többet fejeznek ki, mint az ötletek és igazságok): a tudás hatalom; más megfogalmazásban: tudással lehet a manipuláció hatalma vagy a tévedések, a butaság hatalma ellen tenni!
Egy ilyen vetítésen történt, hogy egy másik csoportbeli hallgató jött be a terembe – a vetítést különben, bármennyire tanórának minősült is, bárki látogathatta –, majd folyamatosan járkált ki s be. A tanár úr egy ideig tűrte, aztán finoman rászólt. A hallgató pökhendi módon válaszolt, s erre a békés, mindenkivel rendkívül udvarias tanár úr saját kezűleg penderítette ki a vetítőből a szemtelen diákot! Akkor meglepődtünk, mára értem ezt is. Nemeskürty István „penderítése” mélyebb értelmű: akik a kulturált viselkedés mögött gyengeséget vélnek, tehát képesek kulturálatlanságra, vagyis az erőszak egyik formájára, azokkal szemben bizonyos esetekben kötelesség a kemény fellépés!
És végül egy adalék. A Nemeskürty-órák mindig reggel nyolc órakor kezdődtek. Ez azt jelentette – egy filmes képet fölvázolva –, hogy volt hajnalban a csoport, az osztály: nyúzottan, fáradtan, kialvatlanul, rosszkedvűen, esetleg másnaposan, alig éledezve a rehabilitációs kávé és cigaretta után, és volt a jó ötvenes tanár úr: frissen, pihenten, fiatalosan, derűsen… Emlékszem, egyszer azt mondta: „Gyerekek, nekem este nyolc után semmi nem jut az eszembe. Érdemes korán feküdni, korán kelni, reggel dolgozni.” Az utóbbi néhány évben magam is korán kelek, s korán kezdek dolgozni. Öregszem talán, vagy végképp igazat kell adnom ebben (is) Nemeskürty Istvánnak?
Kaiser László Budapesten született 1953. május 25.-én. Költő, író, szerkesztő, dramaturg. Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végzett magyar–történelem szakon 1977-ben, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakon 1980-ban, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán 1983-ban. 1983–85-ig a veszprémi Petőfi Színházban dramaturgként dolgozott, 1985-től a Pannónia Filmstúdióban, későbbi nevén Videovox Stúdióban szinkronlektorként. 1999-től a PoLíSz irodalmi újság egyik szerkesztője, később főszerkesztő-helyettese. 1996-tól a Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetője. 2003-ban és 2005-ben a Quasimodo költőversenyen oklevelet, 2006. március 15-én Petőfi Sándor-sajtószabadság díjat kapott, ugyanebben az évben a nemzetközi Brianza-díjat vette át Olaszországban verseiért. Több mint száz könyvet szerkesztett, tizenöt önálló kötete jelent meg (versek, novellák, esszék, tanulmányok, interjúk).
A szerző korábbi írása a SzegediLapon: Veled végleg hazatértem; A gyerekkor tova; Levél barátomnak; Belénk az ördög költözött