Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Botz Domonkos

A lagúnák és a farsang városában

 

A világ számos országában februárban tartják a télbúcsúztató ünnepeket, a farsangokat, így a lagúnák városában, az olaszországi Velencében is, ahol az ilyenkor megrendezésre kerülő karneválnak már évszázadokra visszanyúló hagyományai vannak.    

Velencéről kötetekre rúgó anyag jelent meg, írók, költők, zeneszerzők fantáziáját mozgatta meg, de Burano, ez a közelségében elhelyezkedő, alig háromezer lelket számláló észak-olaszországi település, mely rengeteg látogatót vonz évente, mégsem kapta meg azt a fajta publicitást, amelyet méltán megérdemelne.

burano---1.jpg

Burano

Maga a város a velencei lagúna öt kis szigetéből – San Martino Sinistro, San Mauro, San Martino Destro, Giudecca és Terranova – tevődik össze. Az egyes településrészeket hidak kapcsolják egymáshoz.

A város nevének eredete a mai napig nem tisztázott. Egyes feltételezések szerint neve a „Porte Boreana” szóból eredeztethető, egy másik feltevés alapján a Buriana család lehetett a névadó. A fennmaradt dokumentumok szerint a szigetet már a római korban is lakták, de valójában a VI. században vált igazi településsé és emelkedett folyamatosan a lélekszáma, mely egy időben a nyolcezret is elérte.  

burano---2.jpg

Burano

Turisztikai vonzerejét szűk utcácskái, jellegzetes épületei, színesre pingált, egyedi megjelenésű házai jelentik, valamint a több száz éves múltra visszatekintő csipkekészítés, mely mára már valóságos iparággá nőtte ki magát, és világszerte keresett árucikké tette a kézzel varrott, buranoi „reticella” technikával készített termékeket. Ez utóbbinak állít emléket a Galuppi téren álló Scuola del Merletto (Csipkekészítő Iskola). Ennek szomszédságában látható a tarkabarka, csiricsáré házak fölé komoran emelkedő, ferde tornyú Szent Márton templom, amelynek egyik oltárképét Giambattista Tiepolo festette.

A település főterén található Baldassare Galuppi, olasz zeneszerző, karmester bronzszobra. 

A csatornák széltől súrolt partjain hangulatos kis családi éttermek várják az ideérkezőket.

Innen egy rövid hajóúttal lehet elérni a pár kilométerrel odébb fekvő Muranot.

 

Murano-sziget

 

Ez a velencei lagúna legkorábban lakott szigetei közé tartozó, közel hatezer lakosú település Buranohoz hasonlóan öt kisebb szigetből áll, melyeket a Canale Ponte Longo választja el egymástól. Megjelenésében szerényebb, visszafogottabb, mint Burano, de ez cseppet sem szorította háttérbe, hiszen Muranot 1291 óta a velencei üvegművesség központjaként tartják számon.

murano---1.jpg

Murano

Az itt élők valamikor kereskedelemmel és halászattal foglalkoztak, majd miután Velencéből a tűzveszélyre való hivatkozással kitiltották az üvegfúvó műhelyeket, így itt telepedett meg ez az iparág. A XVI. században már harminchét üveggyár ontotta az üvegmozaikokat, tükröket, csillárokat és a kristályüveg termékeket.  

murano---2..jpgA Palazzo Giustinianban – a hajdani püspöki palotában – állítottak emléket az üvegművességnek, itt kapott helyet az Üvegmúzeum, ahol közel négyezer darabból álló gyűjtemény várja a látogatókat, végig vezetve őket és bemutatva ennek az iparágnak a fejlődését évszázadokra visszatekintve.   

A korabeli kegyhelyek, templomok áldozatául estek a francia, majd később az osztrák megszállásnak és a profit utáni törekvésnek. A lerombolt templomok helyére további üveggyárakat, lakóépületeket emeltek.  

Az eszement pusztítást szerencsésen túlélte a XII. században újjáépített Basilica Santa Maria e Donato, mely a velencei mellett magán viseli a bizánci építészet stílusjegyeit, de megmenekült a dominikánusok kolostortemploma is, a San Pietro Martire, amelyben az odalátogatók megcsodálhatják

Giovanni Bellini két oltárképe mellett Tintoretto, Veronese vallási témájú festményeit is.

A sziget házai fölé magasodik a XIX. sz. elején épült, harminchét méter magas világítótorony, melyet vakítóan fehér isztriai mészkőből emeltek.  

 

A régi korok építészetének kedvelői lencsevégre kaphatják a mára már hajdani pompájukat vesztett, állagukban leromlott magánpalotákat, a századfordulós, velencei stílusban épült házakat, amelyek közül hivalkodóan emelkedik ki a Campo Santo Stefano-n álló, XIX. sz.-ban épült óratorony. Ez utóbbinak alapzatát egy XII. századi harangtorony adja.  

***

Kilométerekkel odébb, Velencében, már javában tart a világ minden tájáról tömegeket vonzó maszkabál, egyfajta időutazás a város csatornáktól tagolt ódon díszletei között. Mintha csak Canaletto, Jacopo Palma Vecchio, vagy Lorenzo Lotto figurái, puccos renaissance dámái keltek volna életre, vonulnak álarcaik mögé bújva a tömegek, felvillantva valamit egy letűnt kor divatvilágából, mindezt valami bájos romlottsággal fűszerezve.  

Az utcákon megállíthatatlanul és végeérhetetlenül hömpölyög a tömeg, mellettük a lagúnák felszínén sárgán villannak, törnek meg a fények, jóllakott turistákkal, vagy éppen szerelmespárokkal gondolák siklanak visszafelé az időben. Mintha csak egyetlen percből állna az élet.  

az-utolso-mondat-utani-kep..jpg

 

Fotó: a szerző

 

 

botz-domonkos.jpg

Botz Domonkos író, újságíró, a Szilaj Csikó című újság rovatvezetője, külső munkatársa a Külváros című hetilapnak, a Kanadában megjelenő Tárogatónak és az Amerikai Magyar Naplónak. Publicisztikai anyagai, versei, novellái folyóiratokban, magazinokban, antológiákban jelennek meg. 2012-ben látott napvilágot első verseskönyve, Elengedett kézzel címmel, 2013. könyvhetére a Szálkás keresztek című prózakötetével jelentkezett. Ezt követte a Triptichon – Külvárosi Szentháromság (versek, 2013 – társszerzők Szarka István és Varga Rudolf), majd az Amikor a bohóc felzokog (verseskötet, 2014).