Szabó Imre
Idegenek, és mégis ismerősek Bánki Éva: Fordított idő (Pécs, Jelenkor, 2015.) című regényéről
Bánki Éva regénye, a Fordított idő Európa izgalmas régmúltjába kalauzol bennünket.
Igazán nem panaszkodhatunk az ellenségek és különös népek számát illetően: gótok, normannok, írek, mórok, dánok, latinok, és ne is beszéljünk a kitalált népekről, a szorgokról és a tündérekről. A regényben található sokfajta „másságot” erősíti, hogy a szegények és a gazdagok is szinte külön kasztként gondolnak egymásra. Mindenkit a „másik” szemén át látunk, de a sokféle másság közötti átjárás és maga a megértés mindvégig problematikus marad. Rengeteg beszélnek tündérekről és szorgokról – ők volnának (talán?) Riolda szülei, de nem tudjuk, hogy valóban léteznek-e vagy ha léteznek, akkor tényleg olyannyira különböznek-e. Senki nem meri tagadni a létezésüket, de senki nem bolond annyira, hogy hogy fenntartás nélkül higgyen bennük vagy elfogadja őket.
A regény világán belül semmilyen idegenekkel kapcsolatos állítást vagy sejtelmet nem lehet igazolni – viszont a legtöbb szereplőből a legkisebb eltérés is halálfélelmet, szorongást vagy csodálatot vált ki. Rioldát sehol se fogadják be a szokatlan külseje (tenyere, szembogara) miatt, miközben természetfölötti képességeket feltételeznek róla, ahogy az apja meg is jegyzi: „Azért hurcolnak magukkal, mert azt hiszik, te valami tündérgyerek vagy” (99.) De épp a hősnő, Riolda sorsában sejlik fel a félelem megszüntetésének adekvát útja: Riolda, a hajdani dadus megszökik az udvarból, „lerázza a bilincseket”, miközben rengeteg társadalmi tapasztalatot szerez, és saját ügyességének köszönhetően túléli a háborút. Visszatér a szigetére, gyereket szül, és igazi autonóm személyiségként gondoskodik saját szigetének a felvirágzásáról.
Pedig a Bánki-regény narrációja, az igen ügyesen alkalmazott szabad függő beszéd nem is segít feloldani a „másik” keltette szorongást és bizonytalanságot. Ami azért is furcsa, mert a szereplők a legtermészetesebb módon rendelkeznek a jövőbe-látással, nemcsak megsejtik, hanem sokszor „látják” is az őket követő éveket és évszázadokat, mint Illighaen az „időgépen” keresztül, vagy egyszerűen áttévedhetnek egy másik időbe, mint az erdőben barangoló ír királyfi teszi. Ezek a fantasztikus időutazások (a regénybeli királyfi az ilyen időcsapdákról úgy beszél, mint a fogfájásról vagy a megfázásról). Ez a „fantasztikus” képesség érthetővé teszi, hogy tud a regényíró egymástól távoli eseményeket egymással kapcsolatban álló nemzedékek életidejébe zsúfolni (vikingek Normandiában, Hispánia elfoglalása, eme két esemény összekötésére nincs is szüksége a Heribert Illig-féle kitalált középkor-koncepcióra,), másfelől még szürreálisabbá teszi az idegenek miatti szorongást. Miközben mindenki mindenkire gyanakszik és szinte mindenkivel háborúzik, miközben nincs igazi meggyőződés a nyugati társadalmakban („…hinni mindenki hitt: ki az őseiben, ki a tündérekben, ki a holnapi világvégében…” 103. oldal), azért a muzulmán-hitetlen ellentét különösen hangsúlyos végig a regényben.
A magyar történelmi regény különösen hajlamos a „másikat” muzulmánként meghatározni – és nemcsak a történelmi regény, hanem az eposzi emlékezet is (ld. Szigeti veszedelem). Bánkinál a muzulmánok nem törökök természetesen, ahogy a félig-meddig még törzsi mitológiákban hívő északi nagyurak sem nevezhetők a mi fogalmaink szerinti kereszténynek, de maga az oppozíció talán a magyar regényhagyományból is levezethető. A regény csúcspontja Vilmos herceg halála és egy, a későbbi krónikások által „elfelejtett” esemény (a hősök saját életidejük tudományos reflexiójára is képesek visszaemlékezni), Normandia lerohanása. Az egyéni életsorsokat így vagy úgy, de a mohamedán előretörés szabja meg, akkor is, ha a szereplők, pl. Gundur soha nem találkoznak egyetlen mohamedánnal sem.
A nagy Riolda-sagát megszakító epizódok pedig szinte mind a mohamedán világgal kapcsolatosak. Az egyik fejezetben Al Dzsabí, egy Normandiában élő lókereskedő elmélkedését ismerjük meg a „puhány” normannokról, a regény második részét pedig Illighaen, a normann krónikás cádizi kalandjai tagolják. Mind a két szereplő erotikus képzelgésekkel közelít a „másik világhoz”, és innen, a kezdeti, ellenállhatatlannak hitt vágyódásból jutnak el oda, hogy a kétféle gondolkodás, világszemlélet nehezen összeegyeztethető.
Az egyéni meggyőződésen és hősiességen alapuló világnak nem lehet alternatívája az én felbomlasztása, a rajnak tekintett, minden individuális jegytől megfosztott emberi közösség. Szó sincs tehát valamiféle önfeledt és boldog multikulturalizmusról (Horváth Viktor: Török tükör), ahol lehetséges az egyik kezünkkel mohamedán (jobbról balra), a másik kezünkkel keresztény módra (balról jobbra) írni. Beszélgetéseik végén a két tudós, a déli Hákim és az északi Illighaen között egyre nő a távolság. Illighaen megbánja a döntését, hogy Cádizba telepszik.
A Fordított időben szinte semmit nem találunk, amit a középkorban szeretni vagy ismerni vélünk: nincsenek hitükért meghaló, marcona, de azért mélyen érző lovagok, nincsenek elérhetetlen, csodálatos várúrnők, fényes haditettek vagy kolostorok mélyén áhítatosan körmölő szerzetesek. A kora középkor nyomasztónak, szorongatónak, de egyben csodásnak láttatott multikulturalizmusa mutathat meg olyan mai élethelyzeteket és konfliktusokat, mint nyelv és hatalom viszonya, erőszak és test, autonómia és elfogadás.
Nekünk riasztóan ismerős világ.