Túlélni a Szovjetuniót
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink
(Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015. Fordította Iván Ildikó)
2015-ben az 1948-ben született Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónak ítélték eddigi munkásságáért az irodalmi Nobel-díjat. Ez a könyve lezárja a hasonló módszerrel készült regényciklust, Az utópia hangjait. Akár a katonanőkről (A háború nem asszonyi dolog), akár Az utolsó tanúkról, akár az afganisztáni háborúban elesett katonákról (Fiúk cinkkoporsóban), akár az első atomreaktor-katasztrófáról (Csernobili ima), akár, mint ebben a kötetben, a Szovjetunió bukása utáni életről ír, a dokumentumpróza igen erős vonulatát folytatja. Ebben nemcsak orosz és más népek irodalmából vett példákat követhet, de fehérorosz képviselőjét, Alesz Adamovicsot a mesterének vallja. Módszere az, hogy őszinte odafigyeléssel, diktafonnal a kezében olyan embereket hallgat meg, akik részesei, tanúi voltak a nagyító alá vett eseménynek. Nem a híres embereket, szakértőket interjúvolja meg, hanem a névtelen hősöket, a kisembereket, akik eddig csak otthon, a konyhában mertek beszélni, felhangosított tévé, rádió mellett, profi módon kicselezve a telefont lehallgató KGB-seket. És az emberek megnyílnak neki.
Alekszijevics lényegében azt valósítja meg „vörös enciklopédiának” is nevezett regényciklusával, amit az oral history (elbeszélt történelem) módszerével nálunk elsősorban a történészek alkalmaznak egy-egy korszak jobb megismerése érdekében. Az interjúkból, vallomásokból, a számtalan kis történetből egy nagy narratíva áll össze, mely gyakran hitelesebb a hivatalos történetírásnál. Alekszijevics azonban nem egy intézetben ül, és ott veszi fel az anyagot, hanem jár-kel az országban, ugyanabban a közegben él, melyben interjúalanyai, egyszerre tanú és krónikás. Emberek százait hallgatta meg, vette magnóra vallomásaikat, de ő maga csak igen ritkán szólal meg, hagyja beszélni interjúalanyait. A sok-sok történetből, hangból áll össze egy hatalmas, polifonikus kórusmű, az utóbbi évtizedek története, amelynek a történészek általi megírása egy nagyobb távlatból lesz lehetséges. Alekszijevicset a történelem szubjektív megélésének a rögzítése vezérli, a történészeket pedig ugyanannak a kornak, eseménynek az objektív bemutatása, lehetőleg objektív megítélése. E kettő szerencsésen kiegészítheti egymást.
Az Elhordott múltjaink felépítése átgondolt szerkesztésre vall. Az első rész: A vigasztaló apokalipszis, a második Az üresség bája címet viseli, alcímük majdnem ugyanaz, de az évszámuk más: Az utca hangja és konyhai tereferék; Tíz történet vörös miliőben(1991-2001); Tíz történet miliő nélkül (2002-2012). Az írónak természetesen az elbeszélt történeteket nyelvi szempontból is gondoznia kellett, hogy kigyomlálja az élőbeszéd nemkívánatos elemeit, és hogy irodalmi szempontból is értékes szöveg jöjjön létre.
Emberi sorsok tárulnak fel, a maga szemszögéből mindenkinek igaza van, hiszen mindenki a saját életét tárja fel, mondja el, és ezekből az egyedi elbeszélésekből áll össze a szovjet és a posztszovjet korszak nem hivatalos, szubjektív története. Alekszijevics maga is ennek a kornak a gyermeke: ukrán-fehérorosz szülők házasságából, szovjet tagköztársaságban: Ukrajnában született, egy másikban Fehéroroszországban, szovjet típusú iskolarendszerben, orosz klasszikusokon nevelkedett. Aljakszandr Rihoravics Lukasenka (oroszul Alekszandr Grigorjevics Lukasenko) Fehéroroszországából évekre külföldre menekült, ma újra hazájában él, a fővárosban, Minszkben. Könyvében megszólalnak a gyilkosok és az áldozatok, férfiak és nők, gyermeküket gyászoló anyák és árván maradt gyerekek, a megalázottak és a megalázók, feljelentők és feljelentettek.
„A szocializmus még itt van mindannyiunkban…” nyomtatták alcímként a borítóra, ezzel is orientálva az olvasót: itt rólunk is szó van… És valóban, bőven találunk párhuzamokat: egy hamis nemzeti mitológiától kezdve egy hazug nemzeti önképen keresztül a sokféle gyökerű csalódottságig; a pártállam és az egyház közös érdekű összefonódásáig, az erős kezű, diktatórikus vezérekig. Az oroszok egy része Sztálint sírja vissza, a magyarok egy része meg Kádárt, feledve, hogy milyen árat fizettek mindenért. Sztálin és Kádár rég halott, de újonnan támadt vezérek átvették a szerepüket. A homo sovieticus, melyről Alekszijevics azt nyilatkozza a http://konyves.blog.hu/-nak: „A szovjet korszak legborzalmasabb hagyatéka maga a szovjet nép”, sokban hasonlít a homo kádáricusra. A kisembereknek egy fokkal jobb volt, nem volt akkora szegénység, létbizonytalanság, mint most, mert miközben valami jobbat vártak, körülöttük eladták, szétlopták az országot, így ma a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lettek. Ezt érzik az emberek, de passzivitásukat képtelenek feladni, aminek történelmi okai is vannak.
Horrorisztikus történetekben tárul elénk a Szovjetunió széthullása és annak következményei, ahogy a „szövetségbe forrt szabad köztársaságok” szókapcsolat értelmét veszti, és a népek egymást kezdik irtani: az oroszok a csecseneket, a grúzok az abházokat, az azeriek az örményeket és viszont… Egy örmény asszony elmondja, hogy Bakuban, ahol felnőtt, sokáig békésen éltek egymás mellett, egy házban azeriek, örmények, ukránok, tadzsikok; vegyes házasságok köttettek; évente közösen egy asztalnál ünnepelték meg a tavasz érkezését, ettek egymás ételeiből, énekelték egymás dalait. Majd kitört valami őrület, pogromok kezdődtek, halomra ölték egymást… Ő ebben a borzalmas időszakban örmény, azaz keresztény létére egy azeri, tehát muszlim fiúba szeretett bele. Minden összeesküdött ellenük, de ők kitartottak egymás mellett, összeházasodtak, gyermekük született. Majd az örmény asszonynak, közös gyermekükkel menekülnie kellett, férje csak hét év múlva tudott utánuk menni Moszkvába, ahol papírok nélkül alig-alig számíthatnak sok jóra, de legalább élnek és együtt vannak.
Alekszijevics regényciklusából egyedül Az utolsó tanúk nem olvasható még magyarul, az írót egyébként a Nobel-díj előtt már számos hazai és külföldi díjjal jutalmazták. Az Elhordott múltjaink végén közlik az író Natalja Igrunovval folytatott beszélgetését, melyben azt nyilatkozza: „Ma elsősorban az köt le, ami a magányos emberi lélek belső terében játszódik. Szerelem, öregség, halál” − ezek lesznek ezután a témái, a ciklust lezárta, egy kicsit ő maga sem ugyanaz az ember már, mint amikor ezeket írni kezdte.
