Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Somi  Éva
Árvaiék Amerikában
(Oravecz Imre: Kaliforniai fürj, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2012.)
 

oravecz-imre_kaliforniai-furj.jpg

Oravecz Imre a kortárs magyar irodalom egyik markáns alakja. A sokszínűségben számomra az ő művei  a föld, a természet színeit jelentik,  a barna és a zöld meleg árnyalatait. A líra és az epika műnemében alkot, gyakran vegyítve a kettő elemeit, de a mérleg nyelve az epika felé billen. Igazi nagyregénnyel, az Ondrok gödrével  azonban csak 2007-ben jelentkezett, melynek folytatása a Kaliforniai fürj (2012).
Hogy ki melyik köteténél  szerette meg az Oravecz-műveket, az is kiderül  lassan a róla szóló írásokból, nekem a Halászóember (1998) volt a meghatározó élményem, már az ÉS-beli Szajla-közlések olvastán is. Így aztán nem volt nehéz ennek a Heves megyei kis falunak a  történetét tovább követni az Ondrok gödre  és a Kaliforniai fürj című regényekben.  Az előbbit  faluregénynek is nevezik, de ha fűzik  is  rokon szálak a harmincas évek szociográfiáihoz, mégis alapvetően különbözik azoktól.  Oravecz nem a jelen nyomorúságát, a szegényparasztok nehéz életét mutatja be már az Ondrok gödrében sem (Árvaiék nem szegényparasztok, sőt maga Szajla is módosabb falunak számít),  a Kaliforniai fürjben meg aztán végképp nem. Sokkal inkább  társadalmi  regény, mert egy társadalmi jelenséget, a tömeges kivándorlást mutatja be egy család sorsán keresztül. (Ennyiben családregény is.)
„...kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk” – írja tömören, plasztikusan József Attila, Hazám című versében. Ugyanezt a társadalmi jelenséget Oravecz Imre a maga folyamatában ábrázolja epikai hitelességgel. Feltárja az okokat (Ondrok gödre), hogy a család miért kényszerült erre a lépésre, bemutatja a hosszú utazást , és hogy  mi történt velük az Újvilágban, milyen is az emigráns-lét.  A kivándorlók  sorsának  méltó írói megjelenítése egy család sorsán keresztül Oravecz által most először történt meg, egy évszázad múltán, a XXI. században. Ez legalább akkora újdonság, mint annak idején Závada Pál  szociográfiája, a Kulákprés (1986):  ez is, az is a múlt egy ismeretlen szeletét tárja elénk. Hiszen mi, olvasók, nemcsak kortársaik, hanem sorstársaik  is vagyunk ezeknek az íróknak. Akiknek nagyszülei, dédszülei falun éltek, ki szegényen, ki jobban, ha megvizsgáljuk a családfát, előbb-utóbb találunk  ott egy  „amerikás” rokont és/vagy  kulákká nyilvánított családtagot is. Ezekből a könyvekből sokkal többet tudunk meg róluk, az életükről, mint a családi elbeszélésekből,  minimális, lényegtelennek tűnő közlésekből. Inkább elhallgatások voltak.  Pedig többé-kevésbé ezek a felmenők mind  befolyásolták utódaik,  rokonaik életét, akkor is, ha erről nem tudtak, vagy erre nem gondoltak. És ahol az unokák, dédunokák  egyéni tudása  hézagos, ott pótolják az ismereteket ezek a – bár műfajukban eltérő-, mégis  egyformán  fontos művek.
Ha az Ondrok gödrétől vesszük fel a cselekmény fonalát, akkor a Kaliforniai fürjben az Árvai unokák nemzedékéből az egyik, István és felesége, Anna dönt úgy, hogy elmennek ők is szerencsét próbálni.  Az Ondrok gödréből ismerhetjük meg azt a hosszú döntési folyamatot, ami idáig vezetett: egy törekvő, ereje teljében lévő házaspár belátja, hogy minden igyekezete ellenére a földművelésből nem tud itthon megélni, és sem a maga, sem a gyerekei számára nem lát biztos jövőt.  Vágynak egy jobb életre, és hisznek abban, hogy máshol meg tudják azt teremteni, hisznek saját erejükben és kettejük szövetségében. István zsarnok apjától sem szabadulhatnának másként.  A Kaliforniai fürj olvasói megérkezésük pillanatában látják először az Árvai házaspárt, amint hajójuk, a Fürst Bismarck óceánjáró befut a New York-i kikötőbe. Velük van két kis gyermekük, a három év körüli Imruska  és az egy év körüli Bözsike. Még hosszú vonatút vár rájuk, míg eljutnak úti céljukba, az ohioi Toledóba. 1898-at írunk. Kilenc év múlva onnan is tovább mennek majd a kaliforniai Santa Paulába.
A többség nem örökre ment. Árvaiék is úgy tervezték, ha elegendő pénzt sikerül összegyűjteniük, visszatérnek, és földet vásárolnak, a maguk urai lesznek. Mégsem a tervek szerint alakult minden.  Árvaiék sem tudnak hazatérni.  Részint  a további gyermekek (Jánoska, Ilon, Rozika, István) születése,  részint életkörülményeik ottani alakulása miatt. Hiába a szüntelen spórolás, mindig kevés a pénz. Az 1920-as években végre megtehetnék, el is szánják magukat, akkor meg már a gyermekeik miatt nem indulnak el: Bözsikét és Jancsikát ott temették el, a két nagy pedig nem akar menni, mert nekik már az a hazájuk, az „ókantri” nem érdekli őket.  A két kisebbet még hozhatnák, de végül már maguk a szülők sem akarnak. Belátják, a két világháború, a tanácsköztársaság, Trianon olyan veszteségeket okoztak Magyarországnak, amelyek miatt itthon rosszabb élet várna rájuk. István szülei meghaltak, néhány rokonukat is elveszítették; maguk az otthoniak is azt írják, ne jöjjenek. Így aztán maradnak. Az álmuk azonban, hogy a maguk urai lesznek, teljesül, ha nem is egészen úgy és ott, ahogy tervezték.  A hazaútra összegyűjtött pénzükből egy farmot vesznek, amin aztán életük hátralévő részében élni és gazdálkodni fognak. Ezért mégis elégedettek és boldogok: István természetszeretete most a birtoklás örömével egészül ki, Anna is szinte áhítatot érez, amikor saját tehenüket feji. És már unokájuk is van, akinek István úgy mutatja meg a farmot, mint egy darabka Magyarországot.
István és Anna története az emigráns-létről és a hazavágyódásról is szól. A hosszú út után rokoni segítséggel találnak szállásra, egy ideig egyetlen szobában kell meghúzniuk magukat. Később fokozatosan javul a helyzetük, nagyobb lakást, majd önálló házat vesznek. Bár magyar közösségben vannak, nem kérdés, hogy nekik kell alkalmazkodniuk az ottani viszonyokhoz, miközben  a család minden tagja megküzd az identitás problémájával. (A beilleszkedés nehézségeiről, identitásválságról  nem szükséges feltétlenül  a világ másik végére menni, lásd  pl. Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című,  2011-ben megjelent regényét.) Árvaiék saját bőrükön tapasztalják meg  a többségi társadalom vonzását; hiába a tudatos elhatározás: megmaradnak magyarnak,  az asszimiláció elkerülhetetlen. Sok mindent fel kell adniuk, áldozniuk: addigi életüket, szokásaikat, hagyományaikat, nyelvüket, kultúrájukat. És amire pedig végképp nem gondoltak, mert nem is tudhatták előre: hogyan élik meg a saját gyermekeik ugyanezt. (Mindegyik másképp.)
István kényszerül nagyobb váltásra: Toledóban vendégmunkás lesz először egy öntödében, Santa Paulában pedig olajkutak mellett dolgozik. Főnökei kivétel nélkül, munkatársai zöme amerikai, minél előbb el kell sajátítania a nyelvet, ez a saját érdeke. Egymás között magyarul beszélnek, első gyermeküket még magyar iskolába járatják, de a folyamat megállíthatatlan és szükségszerű: előbb-utóbb mind megtanulnak angolul.  István veszi észre azokat a lehetőségeket, amelyekről otthon nem is álmodhatott, de itt, ha nem is könnyen, de megengedheti magának: előbb biciklit (bejciglit), aztán motorbiciklit vesz, a fia majd autót; új otthonukat pedig már háztartási gépekkel is fel tudják szerelni.
Anna őrzi tovább a paraszti hagyományokat, de aztán ő is leveti a hosszú szoknyát, a fejkendőt,  levágatja a hosszú  haját, amit lány korában copfban, asszony korában kontyban viselt jó ideig. Férj és feleség sokáig kendnek szólítja egymást, odahaza a gyerekek is magázták szüleiket. Itt lassan áttérnek a családon belüli tegeződésre. Nyitottabbak lesznek, megtanulnak kikapcsolódni, piknikezni, ami otthon szintén elképzelhetetlen volt a nehéz paraszti munka mellett. Még az étrendjük is megváltozik: a nehéz, magyaros ételeket idővel felváltják a könnyebb, ottani ételek. Egyszóval nemcsak beilleszkednek, hanem a parasztiról áttérnek egy polgáriasult életformára is.
Mint férj és feleség is abban a hagyományos kapcsolatrendszerben élnek, amelyet otthonról hoztak:  a feleség számára a férje ura és parancsolója is egyben. István azonban modernebb kora férfiainál: meghallgatja a felesége véleményét, és a gyermekeivel sem zsarnokoskodik. Az pedig, hogy ők ketten jól egymásra találtak, már az együtt töltött otthoni évekből is kiderül, szövetségük erősebb lesz azzal, hogy közösen vállalják az új életet. Szeretkezéseik utáni beszélgetéseik meghitt pillanatok az összetartozásukról.  Anna szégyenlős marad, ez nem változik: vetkőzni a férje előtt soha, szeretkezni is csak sötétben hajlandó.  Az újabb és újabb várandósságát, ami a hagyományos védekezésük ellenére rendre bekövetkezik, mindig félve jelenti be, mintha csak ő lenne a hibás. Az első ilyen alkalommal István azt javasolja, hogy vetessék el, de ő keményen ellenáll. Ezért aztán a továbbiakban az elvetetés fel sem merül, István beletörődik a család bővülésébe. Anna tehát mégsem olyan gyenge nő, nemcsak a gyerek-kérdésben, de még két lényeges ponton ő mondja ki a döntő szót: az Ondrok gödrében azt, hogy  menjenek  Amerikába, a Kaliforniai fürj végén pedig azt, hogy maradjanak ott.
A kaliforniai fürj, az a kis madár, amely édes-bús énekével az első Santa Paula-i  hajnalban kelti fel István figyelmét, hogy aztán időről időre megjelenjen, a szimbóluma az elhagyott otthonnak, a honvágynak, de az új, megtalált otthonnak és hazának is.  Végül mintegy jóvá is hagyja a maradásukat. „ Így lesz jó, így lesz jó!” – legalábbis ezt véli kihallani István az énekükből, mielőtt megveszik a tanyát, azaz eldől, hogy maradnak.
Realista, hagyományos regény ez, lineárisan és kronologikusan kibontakozó, egy szálon futó cselekménnyel, mindentudó elbeszélővel – ezek nem éppen egy modern regény ismérvei. Írójuk ugyanis nem követ semmiféle divatot, trendet, nem akar megfelelni semmilyen külső elvárásnak.  Régimódi talán az is, hogy fontosabbnak tartja a valóságot és annak  hiteles ábrázolását. Vannak kritikusok, talán olvasók is, akik sokallják a hosszadalmas leírásokat, akár munkafolyamatról, akár egy természeti jelenségről van is szó. Pedig inkább ez adja az epikus hitelt: az író pontosan tudja, miről ír. Háttérkutatás, terepszemle, könyvtári munka és tapasztalat áll e mögött a tudás mögött, egyáltalán: írói munka van benne, nem is kevés. Számomra ezért nem problematikus  a valóságábrázolás a regényben. A leírás, a dolgok számbavétele, az epikusság  egyébként  más Oravecz műveknek is a jellemző sajátossága,  pl. Egy földterület növénytakarójának változása (1979), A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása (1994), Halászóember. Szajla – töredékek  egy faluregényhez (1998), Egy hegy megy (2006) és persze az Ondrok gödre (2007). Egy életmű tudatos építkezéséről van itt szó, melyre a Kaliforniai fürj tette fel a koronát, de ezt csak azért nem mondhatjuk még ki, mert várható a folytatás: a trilógiává bővített regény befejező része az Árvai család végleges letelepedéséről, ottani életéről fog szólni.
 
 
 

somi_jo.jpg

Somi Éva 1951-ben született egy Békés megyei kis faluban, Mezőgyánban. Magyar-orosz szakos tanári diplomáját 1974-ben szerezte a JATE-n. Nyugdíjba vonulásáig tanított, több iskolában is. Tanári pályáját végigkísérte az írás-újságírás. Publikációi különböző lapokban és folyóiratokban jelentek és jelennek meg. Több irodalmi társaságnak is tagja. Oktatási segédkönyveit sokan használják országszerte. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság 2004-ben Toldy-díjjal jutalmazta. Két felnőtt gyermeke van.