Kendőzetlenül
7 kérdés Gyimesi László író, költő, színpadi szerzőhöz
A hatvanas évek óta ír és közöl folyamatosan publicisztikai írásokat, irodalmi és képzőművészeti kritikákat, számtalan verses és novellás kötete jelent meg, de mellette színpadi szerzőként is jelen van. Szerkesztőként több könyvkiadó munkájában vesz részt, és fiatal, pályakezdő tehetségek köteteinek gondozásával foglalkozik.
Botz Domonkos: Nem lehetett könnyű az indulásod, hiszen első kötetedet, ami a Magvető kiadó gondozásában látott volna napvilágot, az akkori, Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitika nem engedte megjelentetni, majd sorra érkeztek az elutasítások. Hogy élted meg ezt akkoriban, milyen alternatívák maradtak?
Gyimesi László: Az indulásom nagyon jó volt, 1966-tól éveken át rengeteget publikáltam, olyan neves költők, írók álltak mellém, mint Csoóri Sándor, Nagy László, Simon István, Fábián Zoltán, Baranyi Ferenc. A máig is érthetetlen törést a benyújtott kötetem (szabályos elfogadás utáni) főszerkesztői elutasítása, illetve az Első ének című antológiából történő törlésem hozta (a kész kötetből Garai Gábor kivette az elég tekintélyes anyagomat, és másét tette be, Kormos István véleményét negligálva). A könyvkiadásról átmenetileg le kellett mondanom, de néhány folyóirat, újság nem felejtett el, és jelenlétem – ha mennyiségileg csökkent is –, egy-két év múlva újra folyamatos lett. De a megalázó procedúra után vonakodtam újra benyújtani a könyvet, erre csak néhány barátom nyomatékos, mondhatni durva rábeszélése után 1992-ben került sor.
Botz Domonkos: A „rendszerváltást” követően, 1993-ban jelent meg az első köteted Idegenvezetés címmel, mely részben a korábbi évek termését foglalta össze, és nagy sikerrel fogadta nem csak az olvasóközönség, hanem a szakma is. Mit jelentett ez akkoriban a számodra?
Gyimesi László: Természetesen elégtételt, s annak igazolását, hogy a szakma tulajdonképpen a maga módján mindvégig számon tartott. Bár hivatalos kritika kevés jelent meg róla (a legszebb Tarján Tamásé), a szájpropaganda igen erős volt, és nagyon-nagyon bíztató.
Botz Domonkos: Azóta számtalan verses és novellásköteted látott napvilágot, csak kiragadva néhányat, A láthatatlan kert, az Aquincumi ősz, vagy a nagy sikereket megélt Visszatérés Na’Conxipánba. Hihetetlenül termékeny vagy, rengeteg kötettel a hátad mögött óhatatlanul merül fel az emberben a kérdés, miből merítkeznek ezek a kötetek?
Gyimesi László: Több forrást említhetnék, s bizonyára mostani válaszom csak egyike az érvényeseknek. Prózám feltétlenül az óbudai-aquincumi valóság, a gázgyári évek táptalaján virágzott ki, mind a tárca-köteteim, mind a mágikus realizmus világába átlendülő regényeim le sem tagadhatnák éltető közegüket. A verseknél kicsit más a helyzet. Azokra is hatott ugyan a hely szelleme, az antik és mai Óbuda múzsákban gazdag világa, de számtalan más poétika iskolához is csatlakoztatható vagyok. Hat rám T. S. Eliot allúziós technikája, szédületes műveltséget hordozó lírája, Dylan Thomas bámulatos sűrítő tehetsége, de elsősorban a magyar irodalom főáramának tekinthető képviseleti költészet hagyománya, Balassitól József Attiláig, Csokonai Vitéz Mihálytól Nagy Lászlóig. Nem hiszek a szövegirodalomban, nekem Petőfi, Ady és az említettek adják a mércét. Íróbarátaim nagy része is segít ennek a vonulatnak a fenntartásában. Tanulmányköteteim is a képviseleti, a szolgáló művek szerzőit szeretnék helyzetbe hozni.
Botz Domonkos: Hazai és nemzetközi költői pályázatokon rendre komoly sikereket könyvelhettél el, mennyiben befolyásolta ez a munkáidat, vagy mondhatnám azt is, az érvényesülésedet? Melyik volt számodra az elismerések közül az, amit igazán fontosnak tartasz?
Gyimesi László: Nekem a legkedvesebb az Aquincumi Költőverseny négyszeri megnyerése, a hazai pálya elismerése, és az a szeretet, ami a helyi közönség felől áramlik rám. De büszke vagyok a Salvatore Quasimodo-versenyeken elért sikereimre, a Pro Meritis-, a Gábor Andor- és a Nagy Lajos-díjamra is. Bár az Óbuda Kultúrájáért Díjat nem csak irodalmi munkámért kaptam, ez az első az egyenlők között. A díjak feltétlenül hozzájárulnak az ismertség erősítéséhez, de természetesen nem becsülöm túl őket. Örülök nekik.
Botz Domonkos: A vers, próza és publicisztika mellett színpadi művek írásával is foglalkozol. Ezek egyikét-másikát ma is játsszák. Mit jelentenek számodra a „deszkák”, maga a színház?
Gyimesi László: Mindig vonzott a színház, elsősorban az alternatív színjátékok világa. De drámát nem úgy ír az ember, mint verset vagy novellát, kell hozzá a külső megrendelés. Valamennyi munkám hozzám közel álló művész-közösségek felkérésére született, az Aquincumi Passió a Familia Gladiatoria számára, két verses darabom a Floralia játékok színházi ezermestere, Halmágyi Sándor kérésére íródott, legelső darabom (1967-ben!) az akkori Pinceszínház egyik rendezőjének megbízásából kelt életre. Rengeteget tanultam a színháztól, néhány kitűnő rendezőtől − köztük Fodor Tamástól, vagy éppen a Szegeden is szép sikereket elért, kiváló Ruszt Józseftől és másoktól − s nem elsősorban dramaturgiát, technikát, hanem emberismeretet, empátiát. Remek, kritikus barátokra tettem szert, s ez sokat segít a lírám, prózám féken tartásában is.
Botz Domonkos: A hazai kortárs költészettől olykor elrugaszkodva műfordításokkal is foglalkozol. Mi volt az, ami erre késztetett, milyen volt ezeknek a fogadtatása?
Gyimesi László: Szerény mértékű publikációk, szerény mértékű fogadtatás – ez a rövid válaszom. A fordítások nagy része (görög kortárs költők, walesi munkásköltők) felkérésre született, néhány másik meg azért, mert nem tetszettek a közkézen forgó fordítások. Hasznos ujjgyakorlatok, de nem érdemelnek több szót.
Botz Domonkos: Mint arról a felvezetőben is említést tettem, nagy igyekezettel támogatod a fiatal pályakezdőket az érvényesülés útján. Milyen motivációkkal teszed mindezt, mennyiben van benne a saját, személyes múltad, már ha ez egyáltalán hozzá köthető?
Gyimesi László: Úgy érzem, hogy az általam elindított pályák sikere legalább olyan fontos, mint a „saját jogú” munkáké. A pályakezdők, legyenek ők akár nagyon fiatalok, vagy későn ébredő közép-, vagy éppen szépkorúak, igen kis figyelmet kapnak, sokszor méltatlanul kicsit. Támogatásuk szerintem az érettebb (ismertebb) szerzőknek kutyakötelessége lenne, s azt hiszem, az ilyen kapcsolatokból nem csak a pályakezdők profitálhatnak. A saját sorsomból tudom, milyen jó volt, amikor egy Csoóri, vagy Juhász Ferenc – ha csak néhány jó szándékú mondat erejéig is - szinte gyerkőce koromban mellém állt. Azt pedig ma érzem, hogy a fiatalok másfajta világszemlélete bizony ad megfontolnivalót az ilyen magamfajta öregedő irodalmároknak.
Botz Domonkos
Botz Domonkos író, újságíró, a Szilaj Csikó című újság rovatvezetője, külső munkatársa a Külváros című hetilapnak, a Kanadában megjelenő Tárogatónak és az Amerikai Magyar Naplónak. Publicisztikai anyagai, versei, novellái folyóiratokban, magazinokban, antológiákban jelennek meg.
A szerző írásai korábban a Szegedilapon: Három vers; Páros vers Pilinszky János emlékére