A nemrég elhunyt Nemeskürty Istvánra, a nemzet Tanár urára emlékezünk Kaiser László közel tíz éve publikált interjújával, amelyet változatlanul közlünk, így nem csupán az emlékek és gondolatok kapnak külön ízt, de az akkori idők megidézése is szolgál érdekességgel, s a mára mutató tanulságokkal egyaránt.
Kaiser László
„Felületesen és a tények elemzésétől függetlenül változott a világ”
Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
A 2006-os év legvégén megjelent új könyvem, a Dallos Szilvia titkai című életinterjú bemutatására kértem föl Nemeskürty Istvánt, aki nagy örömömre elvállalta. Amikor átnyújtottam a híres és a híresen szépen beszélő színésznővel foglalkozó kötetet, egy rövid beszélgetésre invitáltam a tanár urat, tudván, hogy megannyi interjú készült vele az idők folyamán, az elmúlt évtizedekben és a közelmúltban is. Nem véletlenül, hiszen nagy ívű munkássága, hatalmas életműve, személyes példája, erkölcsi útmutatása, egyáltalán – Németh László szavával élve – írói és emberi vállalkozása példa lehet mindenkinek, akinek van füle a hallásra, van szeme a látásra. Ez a mostani beszélgetés a Pozsonyi úti lakásában nem azért született meg, hogy a tanár úr által már korábban megfogalmazottakat ismételje meg, hanem mint tanítvány faggatom őt. Szó szerint a tanítvány jogán, mert Nemeskürty István négy évig, 1979 és 83 között tanított filmtörténetet és filmesztétikát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, melynek akkor dramaturg szakos hallgatója voltam. Első kérdésem természetesen nem is lehet más, mint ami a főiskolára vonatkozik.
– Kedves tanár úr, hogyan emlékszik vissza a főiskolán töltött esztendőkre, egyáltalán az oktatásra, nem is a mi osztályunkra gondolok csupán, hiszen előttünk is, utánunk is tanított…
– Szép emlékeim fűződnek a főiskolához, bár most egyetemnek nevezik, s azokhoz az évekhez, amelyeket ott töltöttem, függetlenül attól, hogy tehetségek és tehetségtelenek is kerültek egyaránt a kezem, kezünk alá. Az igazán fontos az, hogy mindenkit meg lehetett tanítani arra, amire az ember meg akarta őt tanítani. Ez különben is minden tanár számára a legfontosabb. Tehát nem a tanterv, hanem az: ha a tanár meglát valakiben valamit, megpróbálja kihozni belőle a legtöbbet. Ez nekem sikerült. S ez nem az én dicsőségem, érdem azoké, akiket tanítottam. Ugyanakkor észrevettem már korábban is azt a rendkívüli veszélyt, amit nagyon röviden úgy neveznék, hogy az egyetemmé züllött főiskola lassacskán nem arra való volt igazán, hogy színészeket és egyáltalában szín- és filmművészettel foglalkozó szakembereket képezzen, hanem hogy minél több tanár és ott működő előadó létét biztosítsa. Ez már akkor kezdődött, és úgy láttam, hogy ebből igen nagy bajok fognak következni. Be is következtek. Ezt nem elemzem tovább, világos, hogy mire gondolok. Különben a világon minden egyetemnek, főiskolának veszélye ez, de ennek itt különösen nagy veszélye volt. Az egyik mellékága a helyzetnek, hogy mindenki elhitte, a tanárok és a hallgatók is, hogy zsenik képződnek az intézményben. Előbb kifordult sok minden önmagából, ami színházzal és filmmel kapcsolatos, az önmegvalósításnak egy furcsa változata állt elő, ahol például a színészeknél a tiszta szövegmondás sem volt igazán fontos. Utoljára egyébként Ádám Ottó osztályát tanítottam és Ádám Ottóval nagy egyetértésben panaszkodtunk az állapotokra.
– Milyen kapcsolata van a mostani fiatalsággal a tanár úrnak?
– Szinte semmilyen, megöregedtem, elszakadtam ettől a világtól, fokozatosan kivontam magamat. Részben hivatkozhatnék egészségi okokra, de nem arra hivatkozom. Nem akartam magam kitenni annak, hogy egy öregedő ember konzervativizmusával kedvezőtlen ítélet alakuljon ki bennem. Inkább távol tartottam magam. Mert az jut eszembe ilyenkor, hogy – színházi példával élve – vajon mit szólhatott magában és őszintén Gyulai Pál, amikor fölbukkan Blaha Lujza a Népszínház színpadán és közismert népdalokat énekelt. Lehet, hogy az jutott Gyulai eszébe, hogy azért a Laborfalvi Róza még jobb volt. Pedig nem biztos, hogy jobb volt.
– Rendkívül sokat beszélt a tanár úr az órákon az európai film fontosságáról. Mi a véleménye a mai európai filmekről?
– Az az európai filmművészet, amit én ismertem, megszűnt. Nincs. Valami más van. Változott a közönség is. A régi mozi hiányát is érzem. Felületesen és a tények elemzésétől függetlenül változott a világ ebben is. Hadd mondjak erre egy filmes példát: valaha egy moziban összegyűlt a közönség, a legkülönbözőbb társadalmi állású és eszmei felfogású ember közösen került olyasvalaminek a hatása alá, amire máskor nem kerül. Emlékszem, még a kilencvenes évek elején is volt ilyen, amikor az emberek egymással beszélgetni kezdtek az előcsarnokban vagy az utcán a filmről, szidva vagy dicsérve azt. A moziban való élményszerzésnek ez a lehetősége megszűnt. Arról nem is beszélve, hogy ahol ma vetítenek, az nem mozi.
– S mindennek ismeretében és érzésében hogyan látja általában a kultúra mai helyzetét, szerepét?
– Amit érzékelünk, az kétségbeejtő. Bár könnyen lehet, hogy fel fognak bukkanni még maradandó értékek, hiszen például az 1700-as évek bármelyik esztendejében könyvek tízezrei jelentek meg nyomtatásban, és ezekből csak egy-két író műve maradt meg. Ami az olvasást illeti, az emberek nem csak azért nem olvasnak, mert nem olvasnak, hanem azért is, mert nincs aki rábeszélje őket, vagy fölhívja a figyelmet. De hogy derűs példát is mondjak a kultúra területéről: van egy kis színház Óbuda szélén, rendkívül rokonszenves igazgató-rendezője van, Bucz Hunor. Vörösmartynak van egy darabja, A bujdosók, és ezt ők előadták. Ott éreztem egy hihetetlenül lelkes együttest, társulatot, akik érdekesen, egymásért dolgoztak. Nagyszerű előadás volt, nagyon biztató, nagyon szép. Még arra is emlékszem, felhívtam rá a Televízió figyelmét, de nem vették föl… Aztán nemrégiben láttam a Varázsfuvola egy olyan előadását, amit nem jelmezben adtak elő, ám teljesen pontos szöveghűséggel, úgy, ahogy illik. Nemcsak nagyon jó előadás volt, de az döbbentett meg, ami nekem régi mániám, hogy a színpadon mindig a kimondott beszéd vagy ének a fontos, az összes többi színészi alakítás ehhez képest mellékes. A Varázsfuvolának a számomra mindig értetlen ellenszenvvel fogadott külső jelei, hókuszpókuszai mindig elvettek valamit a zene varázsából. Ezen az előadáson az énekesek előadták a Varázsfuvolát Győriványi Rát György vezényletével, tökéletes prozódiával és hirtelen ez az egész remekművé vált. Tehát vannak olyan élményeim, amelyek nagyon biztatóak, de nem jellemzőek a nagy átlagra.
– S a szűken és tágan értelmezett hit felől közelítve: merre haladunk manapság a tanár úr szerint?
– Először is kereken kijelentem, hogy még ma is, felfogásom szerint, a keresztény erkölcsi és esztétikai értékek nélkül az egész világ semmit sem ér. Tehát, ha afelé haladunk, hogy megfosszuk magunkat mindettől, ebből előbb-utóbb baj származik. Nem lehet kiradírozni cinikus butaságokkal a hitet. De nézzük általánosságban a hitet. Amikor ma jó szándékúnak tűnő emberek is mintha visszasírnák a Kádár-rezsimet, akkor tudomásul kell vennünk, hogy ezek az emberek, vagy közülük sokan hittek valamiben. Az a kérdés: ma mennyiben és miben hiszek, s nem az, hogy mennyi pénzt tudok összeharácsolni. Egy mai politikus, miként az emberek nagy része, csak az eredményességben hisz. Az emberek, a társadalom többsége elvesztette a hitét. Félek, ez még csak rosszabb lesz.
– Van megoldás, úgy is mondhatnám, remény?
– Ha a fiatalokat megfelelő nevelésben részesítjük. De nem részesítjük. Illetve ritkán, esetenként, családilag. Nekem is van unokám és dédunokám, és örömmel látom, hogy a szülők milyen gondos szeretettel nevelik erkölcsi életre a kis unokát.
– Valami nagyon nem sikerült az elmúlt másfél évtizedben…
– Mindenki keresi az okát annak, ami már mindenki számára nyilvánvaló… Miért vesztegettük el jórészt ezt a tizenöt évet? Mindenkinek megvan az elmélete. Az én elméletem az, hogy a magyar társadalomban túl az eszmén, pontosabban az eszme és a hit hiányán, amiről már beszéltünk, a közösségek és a kisközösségek működése és együttműködése nem biztosított, vagy túlságosan fölülről irányított. Ez természetesen az önkormányzatokra is vonatkozik. Volt egy nagy ősbűn, a sokat emlegetett Tocsik-ügy. Gondoljuk el: az 1994-ben hatalomba szavazott Horn-kormány megbízott egy jogásznőt, hogy nyerjen meg minél több önkormányzati vezetőt, hogy azok önként mondjanak le az általuk képviselt közösséget megillető összeg egy részéről! Önként! Ezzel is magyarázható, hogy a 2004. december 5-i szavazás óta megszámolható, hogy hány ember tekinti magát magyarnak. Ez azt jelenti, hogy körülbelül Magyarország lakosának sokat mondok, ha egynegyede vallja magát erkölcsileg és nemzetileg magyarnak. A millennium idején személyesen tapasztaltam, hogy kis közösségek hihetetlen komoly összetartásra képesek. Az ünnepségeken felekezeti különbség nélkül mindenki egyformán egyetértett mindenben. Az egésznek az a titka, hogy nem kell és nem szabad kijelölni, hogy mikor legyen és milyen legyen az ünnep. Azt mondtuk: két éven belül minden önkormányzat úgy ünnepel, akkor és akivel akar. Ez megvalósult. Erre én nagyon büszke vagyok. Ezt kellene folytatni!
– Meglehetősen sötétnek látja a tanár úr a magyarság jelenlegi helyzetét, mindennapjait, mentalitását…
– Abban reménykedem, hogy ez a magát magyarnak tekintő kisebbség magához tér, mert vegyük tudomásul, hogy ebben az országban, a Magyar Köztársaságban, a magyarok kisebbségben vannak. De ha ez a kisebbség ezt tudomásul veszi, és elkezdi önmagát békésen építeni, akkor van remény, annál is inkább, mivel a nemzet még mindig sokkal nagyobb, mint akik az országban élnek…
