K HG
K HG naplótöredékei Arany-évben, óarany derengésben 2. 1867-1882
Az évfordulósdit megszakítottuk a korábbi jegyzetben, de ígértük, hogy majd folyt. köv. Eljött a köv. ideje – írta jegyzetfüzetébe K HG. Íme még néhány olyan évszám, amihez „kommenteket” írt.
A második: a kerek évfordulók számai II.
1867: eltelt egy újabb mozgalmas évtized Arany János 
életéből. A nagykőrösi tanárság fáradságos, küzdelmes évei a Bach-korszak bukásával lezárulnak, Pestre kerül. A Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia titkára, majd főtitkára lesz. Azt gondolhatnánk: Arany „beérkezett”, költői elismerése, tekintélye, megbecsülése kikezdhetetlen. A Kiegyezéssel az önkényuralom is véget ért, még a császár is elismeri irodalmi rangját a Szent István-renddel, netán költőnk is kiegyezett. Hát nem egészen, miképpen ezt a Demokrata-nóta is igazolja:
Deák Ferenc! megélünk mi Kend nélkül; Kívánjuk a szabadságot Rend nélkül.
Arany szelíden tiltakozott – bár nem csak ő. Más is volt, ki nem tartotta méltónak magát erre a rendjelre. A magyarokra jellemző SI-faktor (= Sárga Irigység) „gyönyörű” megnyilvánulásáról is olvashatunk a következő tanulmányban: Kiczenko Judit: Arany János és a Szent István-Rend
A kitüntetést tehát csak vonakodva fogadta el, s kikötötte: nem köszöni meg a hatalom gesztusát és nem hordja a rendjelet. Nagy megalkuvásnak, sőt: árulásnak érezte, hogy egyáltalán elfogadta. (Olvassuk el csak A csillag-hulláskor és a Mondacsok ostorozó kis verseit!) De Arany mindig is „óvatos duhaj” volt: így pl. A walesi bárdokat csak 1863-ban jelentette meg lapjában, a Koszorúban, de a szerző nevének közlése nélkül.
Ám korántsem a kiegyezés és az azt követő világ volt Arany legfőbb búja-bánata. Gyenge egészsége s magánéleti válsága sokkal nagyobb súllyal nehezedett rá, hiszen 1865 decemberének 28. napján elhunyt lánya, Juliska Nagyszalontán, árván hagyva alig féléves kislányát. Széll Piroskát azután a nagyszülők és Juliska bátyja, Arany László nevelte. Juliska halála is bénítja, amikor emlékverset kezd 1866-ban írni róla, ezt írja a kéziratra: Nagyon fáj! Nem megy!
A szalontai református Széll Kálmán (K HG figyelmezteti a virtuális jegyzetolvasót: jól gondolja, hogy valahol máshol is hallotta már a férj nevét! Igen, van egy másik Sz. K. is, és még közük is van egymáshoz. Fejtse meg ezt a talányt a kedves Olvasó, ha eljut odáig, hogy az apróbetűs részeket is elolvassa – gondolta a kaján K HG.) lelkész és Arany Juliska gyermekének sorsa édesanyjáéhoz hasonlóan tragikus.
Piroska is fiatalon (alig húszévesen) halt meg, tüdőbajban, mint az Arany-família legtöbb tagja. Nagyapja szerencsére már nem érte meg, hogy a Toldi szerelme hősnőjéről, Rozgonyi Piroskáról írt megrendítő jóslata ilyen végzetszerűen beteljesedjék...
Toldi szerelme, Hatodik ének, 2. versszak:
Piroska! leányom kis árva leánya! Kedvesem egyetlen kedves maradványa! Ki neved a költő álmaiból vetted, Anya így szólítván, csecsemő-szülöttet: Baljóslatú névvel jöttél te világra! Oh, le ne szálljon rád még jobban is átka, Hogy sorsod azéhoz közelítsen gyászban, Kit képzetem alkot a Rozgonyi házban!
Az ötvenedik életévet követően alig születik Arany-vers, lejárt az ódák, balladák, elégiák ideje. Egy-két apróság a korból csak talán K HG-nak okoz szellemi gyönyört.
És az ilyesféle mutatványokhoz már-már természetellenesen vonzódó jegyzetíró most idemásolja egyik kedvencét. EJNYE! (Ez nem egy önmagának szóló rosszalló ejnye-bejnye! Ez a verses kritika (paródia? csúfolódás?) címe!)
Ejnye, mi az isten haragja! G... is a verset faragja; Már van neki egész saraglya, Nem tudja majd, hogy hova rakja, Kár, hogy a Pegazust befogja, Mikor ő annak nem lovagja; Verse kócos, mint tüske-baglya, Sok a gazza, kevés a magja, Ki van marjulva íze, tagja; – Jó embere is kikacagja.
Tény, hogy nem sokan gondolták volna: a hatvanéves Arany költészete újólag a csúcsra jut. De eljött mégis
1877: és a hatvanéves Arany János költészete az 1877-es év második felében felragyog, kivirágzik, feltámad bénultságából. A Kapcsos könyv „őszikéi” Aranynál szokatlanul bővízű forrásként buggyannak fel a mélyből. Közel félszáz vers egy félévben! Ezeknek ötödrésze egy szinten említhető a legszebb tragédiákkal. Olyan mesteri balladák, mint a Tengeri-hántás, a Vörös Rébék vagy a Híd-avatás valóban megérdemlik azt a fellengző dicséretet, mely szerint Arany a ballada Shakespeare-je!
A többi vers: A lepkétől az Aisthesisig tiszta líra. Legfőbb értékük az, hogy bennük lesz legnagyobb epikus költőnkből végre, teljes joggal, az egyik legnagyobb magyar lírikus is. Olyan költő, aki Petőfi és a népiesség irodalmi értékeit megőrizve továbblép a 20. századba, a nyugatosok impresszionista, szimbolista, szecessziós hangulatlíráját idéző igazi modernek felé. Nem Vajda a híd Petőfi és Ady között, mint a sokat ismételt iskolai frázisból tudni véljük. Az Őszikék költőjére sokkal inkább illik ez a minősítés.
K HG nagyon szerette a tökharangot (nem az Amerika-majmolók töklámpására gondol itt!), tudta, hogy kedves költőjének a nyelve, ínye, szája csalhatatlanul pontos mérce mind borügyi, mind versügyi kérdésekben, tudta, hogy a kis, független nyugalom és a csendes fészek legtöbbünk számára csak vágyálom. De a magyar irodalom rajongójaként, őszinte híveként ő is vallotta, hogy a lantot nemcsak a költőnek lehetetlen letenni. Arany versét aktualizálva saját tanári hivatását sem tudta megtagadni. Van Hallgatód? Van Olvasód? Nincsen. Te mondd, ahogy Isten adta mondanod.
(Mielőtt elsüllyednénk a könnyfacsaró érzelgősségben, arra kérem a virtuális, esetlegesen olykor valóságos jegyzetolvasót: keresse meg azokat az Arany-verseket, melyekre ebben az utolsó bekezdésben utaltam – zárta be K HG ezt a szipogó, picsogó áriát.)
Már csak egy dátum van hátra az Arany-életrajz állomásaiból. 1882. Csak fél évtized telt el. Ebben az fél évtizedben Arany újból elnémult, mielőtt végleg letette lantját. Még a Toldi szerelmét lezárta, még írt egy-két Arany-os, humoros, derűs, ironikus vagy tragikus önjellemző mondacsot. (K HG különösen vonzódott: a rímes disztichonokhoz. A Gyöngyösiád és a Szigeten. Ez utóbbit talán nem sokan ismerik – pedig érdemes lenne rá. Olvassuk el ezt a régi leoninust:
Már jön a főherceg, hallom, mert a kocsi serceg, A kis sárga ponnyk lassan ügetve vonik. – Félre, padon űlő! járt útat félve kerűl ő, De le ne vedd kalapod, – restelli, ha lekapod.)
Végül 1882. október 22-én a jóisten betakarította régi rakott csűrébe egyik legjobb, legtáplálóbb gabonáját. Vajon vetett-e azóta, vethet-e helyette más gabonát cserébe? Szeret-e bennünket ennyire az Isten?
Az életrajzhoz fűzött K HG naplótöredékek lezárultak. De Arany János életművéről szeretnék többször megszólalni még a későbbiekben – került be az utolsó mondat a K HG jegyzetei fájlba.
K HG tanár, irodalombarát, életrajza nem lényeges. Száz évvel a Toldi diadala után született, akkor, amikor Czóbel Minka meghalt. Úgy érezte: a kétszázas évfordulóról neki is van mondanivalója.