Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Diószegi Szabó Pál
Reinkarnáció, kalandregény, történelem: 
Nándorfehérvár török ostroma 1440-ben
(Gáspár Ferenc: Pogányokkal táncoló. A holló jegyében.)
 
kep716649nagy.jpgEgyetértünk azzal a megállapítással, hogy az 1990-es évek óta a történelmi regény ismét a reneszánszát éli a maga sokféleségében. Az értelmezés kiindulópontjaként választhatjuk magunknak azt a tényt, hogy a XIX. századi, Walter Scott-i regény valóságos történelmi korban játszódott, megtörtént eseményeken alapult, ezáltal hitelességre törekedve mutatta be a kor társadalmát. Természetesen nem számítva azt, amelyről Németh László írt, hogy idővel minden jelent bemutató „társadalmi” regény történelmi regénnyé is válik, ahogyan mára Balzac vagy Dickens művei. Vagy azt például, hogy a Walter Scottot eszményének tekintő Lukács György történelmi regény értelmezésében a műalkotás társadalmi haszna volt az értékmérő (A történelmi regény, Budapest, 1977). Napjaink történelmi regényei nehezen lennének értelmezhetők a fönti szempontok alapján.
Azt is tudjuk, hogy a magyar irodalomban Jókai és Jósika Miklós óta a történelmi regény nemzeti, társadalmi, ideológiai tartalmak kifejezője, hordozója volt. Ám Gáspár Ferenc regénye nem hordoz – mint valami médium – ilyen ideológiai üzeneteket. A történelemi regény másik évszázados követelménye alapján már sokkal könnyebben közelíthető meg, azaz: mennyiben mutatja be hitelesen, a történettudomány által elfogadott tényekből kiindulva az egykori valóságot?
Csakhogy ezen a ponton azt a szempontot is figyelembe kell vennünk, hogy a történelmi regények sok esetben inkább felmentik magukat ezen évszázados hagyomány alól, helyettük visszanyúlnak a XIX. századi regény elé, például a XVI–XVII. századi emlékirat- és naplóirodalomhoz. Talán azért is, mert a posztmodern irodalom – és a történettudomány – képviselői közül többen elvetik a történetírás, a történettudomány Ranke óta hangsúlyozott, múltat rekonstruáló képességét, objektivitását, a történelem „realizmusát”, mert az pusztán a kauzalitásból nem vezethető le. Gáspár Ferenc regénye azonban ilyen értelemben nem követi a posztmodern technikákat, ugyanis nemcsak, hogy hiteles tényeken alapul, de a mű egyik alapvető célja éppen a tények közvetítése, megismertetése. Így a recenzens kérdése – aki egyfelől maga is történész – nem az, hogy „történelmi”-ként olvasható-e Gáspár kötete, hanem az: milyen történelmi regényként olvasható, hiszen a szerző maga határozza meg történelmi regényként a munkáját. Tehát nem a történet ténybeliségének látszatát keltő, historizáló, pszeudo–historikus (áltörténelmi) regénnyel van dolgunk, mint Márton László, Rakovszky Zsuzsa vagy Szilágyi István alkotásaiban, hanem olyan – szintézisre törekvő – elbeszéléssel, amely egyesíteni próbálja az irodalom és a történelem, avagy a költői és a történetírói beszédmód egymással „mesterségesen” szembeállított szempontjait és módszereit. Olyan regénnyel van dolgunk, amely mindezeken átlépve inkább a folytonosságra törekszik, hidat épít a két pólus között. Igaz, ezt nem azzal a teljesség-igénnyel teszi, mint például a szegedi Árpás Károly „eposz(i)–regényének” tekintélyes masinériát mozgató tablója (Gisila abbatissa, 2009), sem pedig olyan örök, kortól független belső történéseket megjelenítő képességgel, mint ahogy például a szintén szegedi Bene Zoltán legutóbbi történelmi regényében megtette (Hollók gyomra, 2010).
Gáspár regényében a hollók nem tetemre szállnak, hanem egy felemelkedő nemzeti dinasztia attribútumaként kötik össze a Holló-trilógiát, amelynek második darabja a jelen alkotás (Pogányokkal táncoló, alcíme szerint: A holló jegyében).
A történet indítása moziszerű. Egy nagysebességű esemény hirtelen lassított kockái révén egy csatajelenet nyílzáporának kellős közepén találjuk magunkat. Majd évszázadokon átutazva a mai New Yorkba jutunk, Johnny Fortunate szobájába, a téli hóesés nyugalmába. „Szimpla” időutazás volna ez? Transsubstantiatio? Gondolhatnánk erre is, de több annál: reinkarnáció. Innentől kezdve Johnny többször visszatér, bár főhősnek egyáltalán nem nevezhető. Inkább mint egy karmester áll a zenekar élén, amely kottából egy elég jól lejegyzett darabot játszik: a „darabunk” pedig a XV. századi magyar és egyetemes történelem, a tények Gáspár-i meghangszerelése, amelyet jólesik hallgatnunk – s nem csak azért, mert a téma ismerős. Mégis olyan az egész, mint amikor halljuk John Barry valamelyik James Bond-filmzenéjét. A nyitó helyszín dubrovnik_156.jpgpedig gyönyörű, a mediterrán világ kalmárvárosa, a „világkereskedő” Raguza, a mai Dubrovnik. A kémekkel behálózott tengerparti város Velence és a Magyar Királyság hatalmi igényei között próbálja saját érdekeit érvényesíteni, miközben az Oszmán Birodalom terjeszkedésével is szembekerül. A legfőbb kém egy kettősügynök: a talján Emilio de Ferrara / Husszein. Ő „indítja el” a regényt, hiszen testi sértése miatt kell menekülnie az egyik főhősnek, a török kémnek rágalmazott Tallóci Matkónak és testvéreinek, Franknak, Petarnak és a legkisebbnek, Jovánnak a novemberi ködben az idilli Raguzából, miután a Reménytelen Szerelem – egy zsidó ékszerész leánya képében – megnyitja Matkó börtönének ajtaját…
Raguzában mindenki más, mint akinek látszik, senki nem ismer fel senkit. Az író leleménye az, hogy még Matkóról is kiderül, hogy a raguzai rektor törvénytelen fia. Furcsa szerzetek között vagyunk: szerzetesek, kémek, udvari bolondok, táltosok. Az „álruhás, nagyorrú bohóc”, a pokoljáró Tarr Lőrinc is megbízást teljesít, feltartja Matkó üldözőit. De találkozunk a Shakespeare-drámákból jól ismert, férfinak öltözött menekülő szerelmes leánnyal (Bianca), aki itt Matkó szerelme. Tudjuk: a gyűrűjét kereső törökben sincs hiány Gárdonyi Géza óta. Gáspárnál ez Fáhri alakja, aki maga is kettős kém, mert az esztergomi érseknek is dolgozik. De az üldözőket is üldözik; gondoljunk csak a Fáhrit követő Csakmag csausz megbízatására vagy a regény végén a galambóci várból való szöktetésre. Gáspár a fordulatos kalandregény eszközeit mindvégig mesterien alkalmazza.
Van itt különös jövőbelátó jóslat is, amely tudatosítja hőseinkben – ha netán mégis elfelednék! – nagyra hivatottságukat. Tallóci Matkó mellett ott van Hunyadi János testvére, vagy ahogy a történészek inkább nevezik, az ifjabb János (a regényben az ő reinkarnációja Johnny Fortunate), aki bátyjának valóságos eljövendő tetteit hallgatja a táltos Boldizsár apó jövendölésében. Elvégre „az idő méhében már minden mag el van vetve, és kikelésre vár” (75. o.). Gáspár Ferenc az ifjabb János „mentőakciójával” kapcsolja össze a Hunyadiak és a Tallóciak sorsát. Ezt követően csak Zsigmond római császárkoronázása alkalmával találkoznak és kerülnek heves szóváltásba egymással. Ez az ellenségeskedés valószínűleg nem nyugszik valós alapokon: a történetíró Antonio Bonfini leírta, hogy Hunyadi kormányzóként is nagyon tisztelte Tallóci Frankot: amikor ő belépett a tanácsterembe, mindig felállt előtte, tisztelgett, és megvárta, amíg leült, s csak utána foglalt helyet (3. 9. 195–200.).
Gáspár Ferenc, bár a regény belső részeiben – egyre sűrűsödő ütemben – pontos évszámokat (1419, 1427, 1428, 1432, 1433, 1434, 1436, 1437, 1439, 1440) használ, mintegy jelezve a kronológiai rend igényét, később mégis mind lazább „időkezeléssel” él, hirtelen „zárójelbe” teszi az addigi időbeli fogódzóinkat. Már a regény elején 1440-ben lennénk, amikor Matkó a magyar trónra hívott Ulászlóhoz követségbe megy (8. o.), azután, mintegy visszaemlékezésként, indul 1419-ben a „raguzai kaland”. Csak a regény végén érjük utol – mi, olvasók – ezt az író által „elindított” időt, Nándorfehérvár török ostrománál. Azonban szerzőnk, közbe-közbe szólva a XX. századi new york-i epizódok révén, „párhuzamos” időt is használ. Johnny Fortunate hipnotikus álmaiban megjelenik a magyar középkor, egyre inkább tudatosul benne, hogy ő az ifjabb Hunyadi lelkének reinkarnációja. Akár azt is mondhatjuk, hogy a történet egy jól megkomponált „reinkarnációs utazás” a magyar XV. századba, miközben Johnnyval – mintegy virtuális valóságként – mi magunk is újra átéljük a történelem eseményeit.
A történet-kezelésben is változatos az idő múlása. Az eseményeket a szerző egyre rövidebb pillanatokba sűrítve teszi pergőbbé. Ezen a ponton filmszerű eszközökkel él, s ebben hasonlítható Árpás Károly kifejezetten filmforgatókönyvnek szánt történelmi kisregényéhez, a 2008-as A királyság útja című, Hunyadi Mátyás megkoronázását taglaló munkához. (Mellesleg még Szeged városa is említésre kerül Gáspár regényében, egy passiójáték kapcsán, a 334. oldalon.)
A regény helyenként „kulturális kalandregényként” is olvasható. Az ősi magyar vallás elemei mellett a keleti filozófia, a buddhizmus, sőt India is hangsúlyos szerepet kap egy csinos new yorki könyvtároslány alakjában (Suby), Marco Polo utastársának meditációs gyakorlatairól nem is szólva. A szerző minden szálat megragad, hogy összekösse saját „kulturális szőttesét”. – Ugyanakkor e szálakat máskor szándékosan „nyitva hagyja”, vélhetően nem akar a Mindentudó Író szerepében tetszelegni. („Az, hogy miképpen jutottak el hőseink az Adriai-tenger partjára… az nem túl érdekes.” 78. o.; „Hogy miképpen került Eszter Gavrilóék ponyvás szekerére, azt senki sem tudja.” 82. o.)
A regényt olvasva hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy tulajdonképpen „történelmi családregényt” tartunk a kezünkben, amely és változatos helyszíneken keresztül egy karriertörténetet beszél el, méghozzá a Tallóciak magyarországi felemelkedését Raguzától, Zágrábon át Nándorfehérvárig; a belgrádi konzulságtól, a krassói, kevei ispánságtól, a nándorfehérvári kapitányságig, az auránai perjelségig, a horvát–szlavón bánságig. Ennek megfelelően a család legidősebb tagja, Matkó a regény első felének főhőse (I–II. rész). Érte dobognak a női szívek: Eszter reménytelen, ám annál szenvedélyesebb lángolása és Bianca beteljesült, ám rövid boldogsága. Matkó viszi Belgrádba a testvéreit, ő teremt megélhetést. Lazarevics István szerb despota fővárosában a várépítés idején kamatoztatja mérnöki jártasságát. Az igazi fordulópont 1427-ben a despota halálával, az egy évvel korábbi tatai szerződéssel következik be: Belgrádból újra Nándorfehérvár lesz, a vár a magyar déli végvári vonal részévé válik. és Matkót nevezik ki kapitányává. Zsigmond király jogara alatt addig soha nem tapasztalt feladatokat láthat el.
A könyv III–IV. részében „főhősváltással” szembesülünk. A legkisebb testvér, Tallóci Jován / János alakja veszi át a magas hivatalaitól elbizakodott és a Hunyadi testvérekben riválist látó, gőgössé vált Matkó szerepét, aki visszautasítva Eszter szerelmét, inkább egy gazdag nemesi családba házasodik be. János lesz Nándorfehérvár új kapitánya.
A cselekmény hangsúlyos részeit ettől kezdve a várostromok érzékeltetik, de érezhetőek a magyar történetírás által megszabott történészi aránytalanságok is. Míg Galambóc 1428. évi ostromát több epizódban mutatja be a szerző, addig a Nándorfehérvárral egyenlő fontosságú, újonnan felépített Szendrő erődjének 1439. évi török elfoglalására néhány mondatot szán csupán, holott a valóságban ez mintegy „szultáni főpróbája” lehetett az 1440-es ostromnak!
A regény „fináléja” az 1440. évi ostromban teljesedik ki, amely a nandor.jpgszereplők magánéletében is döntő fontossággal bír. Gáspár Ferenc nyilvánvalóan dramaturgiai okokból szerepelteti Nándorfehérvár 1440. évi ostrománál Tallóci Matkót, azonban erről forrásaink nem szólnak. De ezt nem róhatjuk fel csak a szerzőnek, a források felkutatása, publikálása ugyanis a történészek és nem az írók feladata. Az eddig elérhető források zömét pedig Gáspár Ferenc láthatóan ismeri és be is építette regényébe. Olvashatunk a védők és támadók által ekkoriban használt korai tűzfegyverekről (ágyúk, puskák), valamint az 1440-es ostrom „specialitásáról”, a földalatti aknák ásásáról és berobbantásáról. Dicsérendő, hogy Gáspár a kötetéhez szakmai lektorokat is felkért (Dr. Bánosi György, Ősz Gábor), akiknek nem lehetett könnyű dolguk, hiszen a magyar történetírás az ostrom történeti feldolgozásával sokáig adós maradt. Először az 570 éves évforduló alkalmából, 2010-ben, Szegeden éppen magam írtam a jeles eseményről (Szabó Pál: „Ahol Magyar Királyságunk épsége ered” Nándorfehérvár első török ostroma 1440. In: Belvedere Meridionale 2010/XXII. 3-4. április–május, 59-85. o. Legutóbb pedig: „nem jegyeztek fel többet néhány szűkszavú mondatnál” Nándorfehérvár első török ostroma a magyar történetírásban. In: Partium 2011/2012. XX. évf. tél. 12–19. o.) Az elmúlt esztendőkben a szépirodalom érdeklődése is felerősödött e témában – példa erre a Gáspár Ferenc regényével azonos évben megjelenő, Bán János (írói nevén Bán Mór) Hunyadi Jánosról szóló többkötetes történelmi regénysorozatának ötödik része (A mennydörgés kapuja), amely szintén megjelenítette ezt az 1440. évi ostromot.
Számunkra Gáspár Ferenc regényének egyik fő érdeme az, amit a szerző könyvének hátsó borítóján maga is hangsúlyoz. Nevezetesen, hogy 2011-ben – legalább a szépirodalom eszközeivel – feltámasztotta elfeledettségéből az 1456. évi híres ostromnál 16 évvel korábbi, első szultáni ostrom legfontosabb vonatkozásait. Az olvasó pedig remélheti, hogy a szerző – a Coldwell Kiadó vezetőjeként is – az ifjúság számára a magyar történelem tényein alapuló regénysorozatát további kötetekkel fogja gazdagítani.
 
(Gáspár Ferenc: Pogányokkal táncoló. A holló jegyében. Coldwell, Budapest, 2011. 464. p.)
 
 

dszabopal.jpgDiószegi Szabó Pál 1974-ben született Hódmezővásárhelyen. A Bethlen Gábor Gimnázium elvégzése után a szegedi József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán jogászként (1999), majd a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Karán, illetve a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán történelem szakos tanárként diplomázott (2006). Jelenleg ugyanott –a Történettudományi Doktori Iskola doktoranduszaként– oktató, tudományos kutató. Első verseskötete: KaMASZKomédia Shakespeare köpenyében címmel 2007-ben, Szegeden jelent meg. 2011-ben pedig IdőmÉrték, húsz év verseiből (1991–2011) című kötete lát napvilágot Hódmezővásárhelyen. A Szegedi Tudományegyetem által meghirdetett verspályázatok első helyezettje volt 2002-ben, illetve 2009-ben, második díjasa 2005-ben. Verseit közölte a Szegedtől Szegedig Antológia, az Irodalmi Jelen, a Partium, a Spanyolnátha, a Szegedi Szépírás, valamint a Vásárhelyi Látóhatár. A Szegedi Írók Társaságának alelnöke, a Szegedi Szilánkok társalapítója, a Fiatal Szegedi Írók Körének és a Magyar Írószövetségnek tagja. Irodalmárként, történészként szakterületébe a klasszikus antikvitás, reneszánsz és neolatin költészet, valamint a medievisztika és a bizantinológia egyaránt beletartozik.
 
Korábban a SzegediLapon: Négy haiku, Pufajkás madonna