„...embernek túl sok, angyalnak kevés...”
7 kérdés Weiner Sennyey Tiborhoz, egy XXI. századi költőhöz
A Pihikről, modernségről és avíttságról, Indonéziáról, a költészet jógájáról, a DRÓTról és Szegedről beszélt a SzegediLapnak Weiner Sennyey Tibor költő, akinek február 9-én mutatják be legújabb, Pihik című verseskötetét Szegeden, a Kapca Kávézóban.
SzegediLap: Nemrégiben jelent meg legújabb köteted, a 100 verset tartalmazó Pihik. Kezdjük rögtön az elején: mit takar a cím?
Weiner Sennyey Tibor: Nagy hatással volt rám Apollinaire és az egész avantgarde, én magam is egy „poszt-avantgarde”, kócos kölyök lehettem valaha, amikor azt olvastam az Égövben: „Kínából pihik jöttek ép most karcsu mind s törékeny / Egy szárnyuk van csak s párosan röpülnek fenn az égen” – 
Igen, amikor ezeket a sorokat olvastam, akkor, 2000 tájékán írtam az első pihi-verseket, de ez az egész pihi-ügy vagy még inkább pihi-ügyetlenség végigkísért, én magam is voltaképp pihi-madárrá lettem, egyetlen szárnyú lénnyé, aki embernek sok, madárnak kevés. Éppen a költészet és az irodalom tett azzá, így kóboroltam, más pihikkel összekapaszkodva pedig megtanultam repülni, és megértettem, hogy mit jelent az a sor, hogy a „pihimadarak halomba ölve, óriási fájó trauma, melytől a szem kicsordul” – Mégis sietve hozzátehetjük, hogy „nem baj, majd feladjuk telefonüzenetben”. A pihi, a pihik a régi vers szép képeiből végül nem csak egy torz, de mégis pontos énkép lett, hanem az egész rendszerváltás utáni, digitális forradalmat át- és megélő generációt leginkább leíró imaginációvá teljesült számomra. Te is pihi vagy már, és azok is sokan, akik ezt most olvassák. Ti mind pihik vagytok, igen torzak és nyomorultak, akiknek egyetlen szárnyuk van, embernek túl sokak, angyalnak kevesek, és egyedül semmit sem érhettek el, együtt viszont repülni is képesek lehettek. A „pihik” ennyit takarnak, ha ugyan képesek bármit is eltakarni.
SzegediLap: Fekete J. József a kötet kapcsán „a költői (emberi) magatartás korszerűtlenségét” emeli ki mint megkapó elemet. De aki ismer Téged, az tisztában van a – nevezzük így – korszerűtlenségeddel. Már amennyiben az érzelmek, a mélység iránti vonzalom annak nevezhető. Avíttnak érzed magad?
WST Szent-Györgyi Albert szobrával a szegedi Dugonics, azaz Dugó téren
WST: Van némi önismeretem, és azt hiszem, hogy kevés annyira mai magyar költő van mint én. Sőt, szerintem igazi XXI. századi ember vagyok, míg Magyarország nagyon sok mindenben maradi és avítt. És ezzel nem a többieket akarom megsérteni, csak hát ez a helyzet. Tudatosítottam, mit jelent a digitális forradalom és online fórumot építettem az értelmes párbeszédnek – az Irodalmi Jelen után immár sajátot és mást, a DRÓTot – web2-es felületeken publikálom az írásaim, feleségemmel környezettudatos létre törekszem. Szellemi utamban nem egy kánon befolyásol, hanem törekszem több horizont megértésére és befogadására. Nem csak magyarul olvasok és nem csak a magyar kultúrában mozgok, hanem az angol nyelv révén a nemzetköziben, míg az indonéznek köszönhetően az ázsiai közegben is. Hazai kortársaim mellett – mint (a teljesség igénye nélkül például) Centauri, Podmaniczky, vagy akár Bene Zoli – folyamatosan kapcsolatban vagyok és olvasom a finn Maritta Lintunent, a mongol Gombojav Mendoyoo-t, vagy a horvát Maja Klaricot is. Verseim és novelláim jelentek már meg más nyelveken is. Spirituálisan felszabadult vagyok, vagyis lelki fejlődésem eszközeit magam válogatom. És bár tisztelek minden vallást, minden lelki utat, de nekem nem egy vallás, vagy egyház szabja meg, hogy merre fejlődhetek. Elmondhatom a Szívszútrát és a Miatyánkot egymás után, és elfér a menóra és a Buddha szobor az oltáromon. Szufi szentről – Gül Babáról – éppen úgy írtam könyvet, mint a szegedi rabbiról, Lőw Immánuelről. Nem, nem én vagyok avítt, hanem a nagy magyar valóság, amely lusta és zárt, sok esetben korrupt és kishitű, nem hajlandó a világra nyitni és az újat és mást befogadni. Ennek ellenére Fekete J. Józsefnek ebben is igaza van, mint másban is remek és éles írásaiban: ez a magatartás itt korszerűtlennek hat, de a világban nem. Eljön az idő, amikor mindezt itt is értékelni fogják. Talán már el is jött.
Tolnai Ottóval az Ünnepi Könyvhéten
SzegediLap: A Pihik oldalaira válogatott és új versek kerültek. Miért döntöttél úgy, hogy a régi szövegeidből is választasz az új könyvbe?
WST: Ez a negyedik verseskötetem, hat esztendeje nem jelent meg olyan könyvem, melyben verseim vannak, korábbi köteteimből pedig már csak néhány példány forog közkézen, sőt van amelyiket már lehetelten beszerezni. A kötet háromszor harminchárom verset tartalmazó ciklusra osztható, plusz egy mottó. Az első harminchárom vers válogatás első három kötetemből, amely megmutatja, hogy jutottam el új verseim világához. A második ciklus a Tájabrosz, amelyben valóban új verseim vannak, míg a harmadik a három indonéz út alatt született verseket tartalmazza. Ez így teljes, jóval teljesebb, mintha csak az új verseket adtuk volna ki. Ráadásul régi verseimbe is belenyúltam itt-ott, mert nagyon sokszor olvastam fel, sőt már szavalják, éneklik is őket, és láttam-hallottam, hogy hol döccennek, hol hibásak. Javítottam őket, néhol csak egy-egy vessző erejéig, másutt újra is tördeltem, írtam őket. Volt, amelyikhez egyáltalán nem nyúltam, de fel kellett vennem ebbe a kötetbe, mert annyira fontos vers, és vannak olyanok is, amelyek nem is szerepelhettek régi köteteimben, mára viszont beértek.
Szegeden, kedvenc helyén: a Dugonics téren
SzegediLap: A kötet verseinek egy része Indonéziában született, de belőled mindig is áradt valamiféle keleti kisugárzás. A Pihik révén beszivároghat egy kevés Indonézia a magyar irodalomba?
WST: Jáván és Balin, no meg Lembongan és Trawangan szigetén született verseim egy magyar költő magyarul írott versei, melyben a távolság nagyítóvá lett, a tapasztalat szűrővé. Remélem, hogy költészetem híd Ázsia gazdag és ősi kultúrái felé, de azt hiszem A vándorló királyság című könyvemben megjelent esszéimmel többet tettem azért, hogy Indonéziát megértsék a magyar olvasók. Azóta is halmozódik nagy adósságom, hogy megírjam és összeválogassam, lefordítsam a kawit – az ójávai – költészet antológiáját magyarra, és megírjam történetét, mely igazán szélesre tárná a magyar szellemi tudat horizontját. Sajnos még sosem volt annyi időm, hogy a fordításaimat befejezzem és a maradék esszéket is megírjam. Remélem lesz, és találok majd támogatót ehhez a tervemhez. Azért is nagyon fontos és tanulságos a kawi költészettel való ismerkedés és foglalkozás, mert nem csak szellemileg, hanem spirituálisan is nagyon magasrendű irodalommal van dolgunk, amely egyszerűen eltűnt. Nem csak innen, hanem onnan is. A kawi költészet azért nagy hagyaték nem csak a magyarság, hanem az egész világirodalom számára, mert a költészet olyan tereit mutatja meg, amelyet a modern költészet elfelejtett és elveszített. A költő jógi, aki verséből a szavak templomát építi, amely őt és olvasóját (hallgatóját) a langö... pontatlanul fordítva: az „extázis” állapotába juttatja, ahol megtapasztalhatják az istennel való egységet, az unio mystica-t. Ez a kawi, a költészet jógája, mert a valódi költészet jóga, amely a megszabaduláshoz vezető ösvényt tárja fel. Tudom, hogy ezen sok kishitű, gyenge és gyáva csak nevetni fog, de azok, akikben él a fogékonyság a szépségre, a tudás iránti vágy, a szabadság szenvedélye, vagy az isten iránti szerelem: meg fogják érteni, hogy miért vonzott és vonz máig magához ez a magas szintű költészet, melynek sajnos már csak romjai vannak meg Jáván és Balin is.
WST Bali szigetén 2007-ben
SzegediLap: Régi igazság, hogy költészet és zene édestestvérek. Te ezt az új kötet bemutatóival is bizonyítottad: verskoncerteken találkozhattak az érdeklődők a Pihik-kel. Ezek az események, performance-ok melléktermékei a költészetednek, vagy szerves részét képezik, akár a jó illusztráció egy könyvben?
WST: Azok, akiket meghívtam az estjeimre zenélni nem mind nagyon közeli barátaim, de mind hasonló „kultúrmisszóban” élnek, pályájukat már régóta figyelem, követem. Együttműködésem zenészekkel, színészekkel és képzőművészekkel nagyon fontos, és egyben őszinte öröm is. El tudod képzelni, hogy milyen az, amikor egy verset legbelsőbb titkaidról végre meg tudsz írni, majd később énekké változik? Felszabadulás. Tudod milyen az, amikor egy festmény messzebbre dobja a könyvben az olvasónak az asszociációs láncolatot, avagy segít elvonatkoztatni? Csoda. A közönség számára is gyönyör, amikor különböző művészeti ágak találkoznak, hiszen ez mind összefügg. A belső rezgésből lesz a vers, versből lesz a dal. Egy dal egész történetet sugallhat, a történetben képek vannak. És mindez fordítva is igaz. A kölcsönös inspiráció mindannyiunkat gazdagabbá tesz. Nincs olyan nagy művészet, amely csak önmagában állna.
SzegediLap: Egy ideje már a Drót.hu (link: www.drot.eu) főszerkesztőjeként tevékenykedsz, szerteágazó kulturális missziót végzel. Hogyan fér meg egymás mellett a költő és a kultúrmisszionárius?
WST: Maximálisan. A DRÓT csomópont lett, kapcsolódási szál. Egy cikkemet most már hatezren olvassák. Ez még csak a kezdet. Célunk, hogy Magyarország jobb hely legyen, és mivel mi írók, történészek és gondolkodók vagyunk – mármint a DRÓT alkotói – ezért a legjobb, amit tehetünk egy szabad és független fórum létrehozása és életben tartása. A DRÓTot alkotói portállá fejlesztjük, amelyen rang megjelenni, de azért nem csak az én ízlésem alakítja, tehát nem egy unalmas és szűk klikk lapja. Elsőként 2000 és 2004 között készítettük a DRÓTot, ami akkori énünk méltó és izgalmas kivetülése volt. Egy „poszt-avantgarde” útkeresés, olyan tér, amely hiányzott. Utána jött Szeged, ott a Bölcső és a Szabad Ötletek, majd az Irodalmi Jelen. Mindebből nagyon-nagyon sokat tanultam. A DRÓT újraindítását elsősorban Békés Zoltánnak köszönhetem, aki igazi barátként hitt bennem, támogat és támogatott őrült ötleteim megvalósításában. Ilyen őrült ötlet volt, hogy élesszük újra a DRÓTot, immár XXI. századi keretek között, szabadon és szépen. Addig csinálom, amíg olvassák, amíg támogatnak és segítenek benne barátaim, amíg értelmét látom, amíg a szellemi élet képzetek jármában nyög, s amíg nem érzem azt, hogy költői, írói létem kárára megy. Én elsősorban költő vagyok és író, és csak utána szerkesztő, „kultúrmisszionárius”, nevezd, ahogy akarod. A DRÓT lehetőség arra, hogy jobb legyen itt élni.
SzegediLap: Február elején Szegeden, a Kapca Kávézóban mutatkozik be a Pihik. Noha évek óta nem élsz már itt, életed meghatározó éveit töltötted Szegeden. Kötődsz még ide, s ha igen, miért?
Szegedi feleségével, Virággal, Balatonfüreden
WST: Szegeden hét esztendőt éltem, feleségem szegedi, legjobb barátaim között is több szegedi van. A Délalföld és a Vajdaság nagyon fontos régiók számomra, és nem csak a konyha és az egyetem, no meg a Nap miatt, hanem Tolnai Ottó, Danyi Zoli, Katona Nándor miatt is. És azért, mert bármikor megyek Szegedre, mindig jó embereimre találok, mindig kedvesek velem, mindig megbecsülnek. Éppen ezért bántott a dolog, és bánt még mindig, hogy a Magyar Gólem valahogy nem jutott el a szegediekhez. Lehet azért, mert a német könyvkiadó pesti leányvállalata túl kicsi, és kevés példányszámban jelent meg. Pedig úgy éreztem, hogy Szeged történetének nagyon fontos pillanatát dolgoztam fel. A Magyar Gólem a szegedi rabbi, Lőw Immánuel elleni pert meséli el, egy noir krimiben, és egyben megmutatja az első háború utáni harag és gyűlölet hullámait, azt hogyan lesz ebből antiszemitizmus, és érzékelteti miképpen vezetett mindez a második háborúhoz és szörnyűségekhez. De az is benne van, hogy Szegeden éltek olyan emberek, akik szembeszálltak a haraggal, gyűlölettel és butasággal. Arról is szól, hogy Szeged a szabadság városa. Szívesen közölném ezt az elbeszélésemet sorozatban valamelyik szegedi lapban, ha fel mernék vállalni a múlttal való szembenézést*, hogy értelmesebb jelenben élhessenek és boldogabb jövőben.
SzegediLap
* A SzegediLap.hu fel meri. Hamarosan olvashatják a Magyar Gólemet a SzegediLap.hu-n! - a szerk. – Méghozzá itt!