Pusztai Virág
A rajzolt Tragédia Szegeden
Szegeden az év első nagy mozis eseménye Jankovics Marcell rajzfilmjének, Az ember tragédiájának premierje volt. Nagy eseménynek nevezni persze relatív, hiszen a közönségtalálkozóval egybekötött díszbemutatót nem merték a Belvárosi Mozi nagytermébe meghirdetni, ahol a premierrel párhuzamosan az Életrevalók című vígjáték poénjain kacaghattak az arra fogékonyak. A szervezők – valószínűleg korábbi tapasztalataikra alapozva és a hazai közönség érdeklődési körét ismerve – a szerényebb befogadképességű Balázs Béla teremben látták jónak levetíteni a Madách-mű animációs feldolgozását, ahol (a sajtójegyek segítségével) legalább sikerült összehozni egy teltházat.
Sajnálatos, hogy sem Jankovics Marcell neve, sem a legismertebb magyar irodalmi alkotás, az egyébként több, mint negyven nyelvre lefordított Tragédia, sem a kettő együtt nem mozgatott meg nagyobb tömeget Szegeden. Aki viszont ott volt a bemutatón, bizonyára nem bánta meg.
Előre persze nem lehetett borítékolni, hogy elégedetten, vagy csalódva távozunk-e majd a moziból. Mire a film Szegedre ért, az újságokban és az internetes portálokon számos kritika látott napvilágot, amelyekben hideget és meleget egyaránt kapott a mű, hiszen azt még tavaly, november 27-én mutatta be Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínház. Szűk két hónap kellett ahhoz, hogy a kópia a fővárosból hozzánk is elérkezzen, a rendezővel együtt.
Jankovics Marcell filmjein generációk nőttek fel. Aki gyerekkorában ott ült a tévé előtt, amikor a Magyar népmesék című sorozatot vetítették, vagy látta a Fehérlófiát, a János vitézt és a Kacor királyt, nem csoda, ha enyhe szorongással váltott jegyet Az ember tragédiájára. Amikor nap mint nap csalódnunk kell kamaszkorunk ikonjaiban, amikor kedvenc együtteseink tagjai bárhová eladják magukat, amikor kedves olvasmányainkról annyi bőrt húznak, le, amennyit csak lehetséges, szóval amikor ilyen mítoszromboló, példaképektől megfosztó, csodátlanító időket élünk, az ember féltékenyen őrzi kevés, tisztának megmaradt élmény-emlékét.
Már a jegyváltás előtt tudhattuk azt is, hogy a film forgatókönyve 1983-ban született. A gyártás 1988-ban kezdődött, és hosszú hányattatások után 2011-ben ért véget. Az elmúlt 23 évben pedig rengeteg változás történt úgy a közéletben, a történelmi események megítélésében, mint az emberek filmnézési szokásaiban és a rajzfilmes technikában. Vajon mennyire látszik mindez a filmen? Az egyes színekből már kaphattunk ízelítőt az elmúlt évek során a különböző fesztiválokon és a Duna Televízióban. Tavaly áprilisban Szegeden, a REÖK-ben is volt egy közönségtalálkozó, amelynek keretében láthattunk néhány rövid részletet. Ezek alapján azonban nem lehetett messzemenő következtetéseket levonni.
Az aggodalmakat fokozhatta az is, ha az ember történetesen ajándékba kapta karácsonyra Az ember tragédiáját könyv formájában, a Jankovics-féle filmből kivett képkockákkal illusztrált változatban. Tudniillik a kötet nem meggyőző. Keressük benne azt a világot, amely a Magyar népmesékre, a Fehérlófiára vagy legalább az Ének a csodaszarvasról című 2002-es filmre jellemző, de nem találjuk. Mintha minden képet más rajzolt volna, a bravúros grafikák között vannak olyanok is, amelyek ebben a formában sutának, elrajzoltnak, vagy egyenesen giccsesnek hatnak.
Kellett tehát némi bátorság ahhoz, hogy az ember vállalkozzon a film megnézésére. Ráadásul felkészülni nem csak szellemileg, de fizikailag is érdemes volt, hiszen előre tudható volt, hogy a végső változat 160 perces. A szünettel és a közönségtalálkozóval együtt négy órás programra számíthatott az, akiben a csalódástól való félelmet felülmúlta a kíváncsiság.
Miután azonban a Balázs Béla teremben mindenki elhelyezkedett, és Szabó Éva Andrea, a Belvárosi Mozi programszervezője köszöntötte a közönséget, a 160 perc gyorsan eltelt. Csak, miután elsötétült a vászon és felkapcsolódott a villany, tört rá az emberre a fáradtság. Hiszen mindannak a feldolgozása, amit az elmúlt két órában és negyven percben kapott − a megszámlálhatatlan mennyiségű vizuális impulzus, képi ötlet, rajzolt bravúr az egyébként is szellemi aktivitásra késztető szöveg mellé − meglehetősen sok energiát emészt fel.
Mozgóképen működik az, ami állóképként, a könyv lapjain nem: noha minden szín más stílusban van megrajzolva, mégis egységesnek érezzük a filmet. Talán azért, mert a képek nem illusztrációk. Nem csupán kiegészítik a szöveget, hanem azonosulnak a mondanivalóval. Aki nem bliccelte el annak idején a házi olvasmányokat, vagy legalább utólag pótolta műveltségbeli hiányosságait és ismeri Madách művét, annak akár szöveg nélkül is élvezhető lenne az alkotás. Jankovics Marcell zseniálisan ülteti át az egyiptomi falfestmények, a görög vázák, a kódex-miniatúrák vagy éppen a középkori fametszetek figuráit a filmkockákra. Ráadásul a rajzok túlmutatnak a Madách koráig terjedő időszakokon: megjelennek rajtuk a XX. század történelmének meghatározó alakjai, Hitler, Sztálin, sőt, még Miki egér is. Ahhoz, hogy valamennyi képi ötletet, poént észrevegyük, többször kell megnézni a filmet − amiképpen a Tragédia befogadásához sem elegendő egyszer olvasni a drámai költeményt.
Apró tökéletlenségeket persze érzékelhetünk. A harmadik színnél szép megoldás a barlangrajzok életre keltése, a szereplők azonban mégsem azokból lépnek ki: inkább, mintha egy naiv művész anatómiai tudást nélkülöző, helyenként giccsbe hajló stílusát utánoznák, ami nehezen értelmezhető. A falanszternél egyértelmű, hogy a rendező képregényszerű hatást akart kelteni, a többi szín esetében viszont sokszor nem tudjuk, vajon szándékos-e a darabosság, az átmenetek fázisrajzainak hiánya, vagy anyagi okai voltak az elnagyoltságnak? A döccenések a hatásból nem vesznek el, de a villódzás egy idő után fárasztó a szemnek. A fáradtság azonban alapvetően jóleső érzéssel párosul, a film végére eltűnik a szorongás. Az élmény feldolgozása ugyan ekkor még hosszantartó folyamatnak ígérkezik. És agyunknak nincs is ideje arra, hogy azonnal megkezdje a látottak értelmezését, hiszen közben helyet foglalt a vászon előtt Jankovics Marcell és Ibos Éva művészettörténész, aki a Madách-műhöz való viszonyáról, az animációs film elkészülésének nehézségeiről, a képi megoldások megszületéséről faggatta a 71 éves, Kossuth-díjas alkotót.
Az eddig napvilágot látott kritikák egy része úgy tartja, a filmen érződik némi izzadtságszag, a több, mint két évtizeden át húzódó munkálatok során kikopott belőle a frissesség. Ezen észrevételeknek helyenként van is valóságalapjuk, de ezzel együtt Jankovics Marcell Tragédiája értékes fejezete a magyar rajzfilmtörténelemnek és méltó megkoronázása az alkotó életművének.
Aki ezek után arra készül, hogy megtekinti a filmet, ne számítson könnyed esti kikapcsolódásra. Ez a rajzfilm távolról sem felhőtlen szórakozás − ahogyan a Tragédia maga és egyetlen feldolgozása sem az. Aki viszont szeretne közelebb kerülni Madách művéhez, és szeretné új megfogalmazásban átélni annak nagy kérdéseit, az igazi szellemi kalandban részesülhet.
Aki a díszbemutatóról lemaradt, január 25-ig még beülhet a szegedi Belvárosi Moziba. DVD-n egyelőre még nem dobták piacra a filmet, de minden bizonnyal arra is sor kerül a közeljövőben.
Pusztai Virág 1980-ban született Szabadkán, 1991. óta Szegeden él. A Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában alkalmazott grafika szakon végzett, majd a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett rajztanári és művelődésszervező diplomát; 2011-ben az SZTE JGYPK andragógia mesterképzését is elvégezte. 2003 óta televíziós műsorszerkesztőként dolgozik. Mellette festészettel, grafikával, könyvillusztrálással foglalkozik. A vizuális kultúra témakörében folytat kutatásokat.A szerző írása még a SzegediLapon: A megyőzés és befolyásolás eszközeinek változása a magyar, politikai témájú plakátokon