Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 
Marton Árpád
Ha, Ha, Ha…
 
Nehéz ügy ez a Nyomorultak-film. Ha Tom Hooper a regényt viszi vászonra, azt mondom: ez a legjobb az eddigiek közül. Így azonban elénk mered egy bosszantó kérdés: mi szüksége volt Schönberg zenéjére?
Ez a bámulatos népopera az utóbbi évtizedek melodikus értelemben egyik leggazdagabb, témájában leginkább megrendítő, monumentális darabja. Kísérőzenének túlontúl fajsúlyos. A műfaj lebecsülése akként használni föl.
Pedig itt jobbára ez történik. Szögezzük le: film és zene egymás konkurensei. Az időt elbirtokló műfaj mind a kettő. Direkt voltuk is ebből ered: átveszik a hatalmat a lélek fölött. Ügyetlenül porciózva? Kioltják, hatástalanítják egymást.
Félénken (tiszteletlenül? hitetlenül?) kezelve az operai szövetet, a Nyomorultak-movie félredobja annak sodrását. Csakhogy filmes ritmusa sincsen: bár abszolút professzionálisan forog az álomgyár, a rutinosan kezelt screenplay semmit sem bíz a – zenére. Kemény dió.
 
a_nyomorultak_magyar_poszter.jpg
 
Nagy szerencséjére a játszóknak. Akik inkább dalra fakadó bábuk a virtuális káprázatban. Ahogyan valódi, lélegzetelállító filmes pillanat, igazi színészi diadal sincs ebben a két és fél órában. Egy Vikidál Gyula-alakítás intenzitása szétizzítaná az agyoncicomázott vásznat. És habár nem sok rés marad, hogy a szereplők színészileg kiteljesedjenek – ebben a zene jelentékeny akadály, de arra sem vennék mérget, hogy a színlapos nevek mindegyike végigolvasta az egész forgatókönyvet -, határozottan jót tesz az összhatásnak, hogy eddigelé nem a zenés műfajban aratták babérjaikat. Egyenesen kínos volna, ha valaki istenigazából énekelni kezdene e milliméterpontossággal kimért, hatásvadász tüneményben. Az orrhangon szépelgő Mariust (Eddie Redmayne – ó, hol vagy, Sasvári Sándor fellegekben járó költő Mariusa?) és Jean Valjean (Hugh Jackman) rendezőileg is kínos áriáját leszámítva kockázatmentes a projekt: nem dől meg a se film – se opera egyensúly. Anne Hathaway kellemes csalódás, ráadásul megrendítően hasonlít a szerepet nálunk meghonosító Kútvölgyi Erzsébetre. Ugyanez mondható el az Éponine-t alakító Samantha Barksról, aki egy-egy pillanatban kísérteties mása a mi Nagy Anikónknak, ha színészetben és éneklésben egyaránt mérföldnyi is a lemaradása. (Mindkettejük darabbeli sorsát súlyosbítja pedig egy-egy katasztrofális dramaturgiai újítás: ha Fantine-t nem mindjárt első kuncsaftjának markából menti ki a polgármester, ehelyett premier plán élvezhetjük meggyalázásának minden mozzanatát, oda erkölcsi súlya, ha pedig Éponine nem épp Cosette válaszát hoztában kapja a halálos lövést, halála áldozathozatal helyett csupán baleset: mindkét hősnő felmagasztosulásának fuccs. Nincs önfeláldozás, nincs erkölcsi eszmény, nincs Victor Hugo.) Enjolras szerepe voltaképpen kiiktatódik, amiképpen az egész forradalmi vonulat is inkább csak amolyan köteles francia couleur locale gyanánt jelenik meg. A barikád-jelenetsor kulisszázását nagy kár volt kiragadni a zeneszerző kezéből, feszültség helyett zűrzavar az eredmény. E prózista megközelítésben a jócskán elhízott és elszíntelenített Russel Crowe-nak sem róható fel, hogy alapjában véve prózát dünnyög. A másik Hugo-regény, A párizsi Notre Dame igézetében kissé szentimentálisra szcenírozott nagyáriájánál derül ki, micsoda csapda a lényegében szimbolikus zenés és a lényegében realista filmes műfaj kétes házassága. A nagy fölfedezés a kifejező tekintetű és természetesen éneklő Amanda Seyfried bájos Cosette-ja.
Az apróbb dramaturgiai hibák csak az ínyenceket zavarják. (Ha Javert titkon a kis Gavroche holttestére csempészi tisztikeresztjét, mi indokolja, hogy tovább vizslasson Jean Valjean nyomában? Ha nem ő ad haladékot a Mariust cipelő főhősnek, akaratlan is fölemelkedve a törvénynél magasabb erkölcsi síkra, csupán tétlen szemlélő, mi oka az öngyilkosságra?)
Az epilógus giccses kivitelezése három percben megcáfolja mindazt, mit az alapmű(vek) iránti rendezői tiszteletről esetleg feltételeztünk. A lobogó gyertyák tekintélyes sokasága Koltay Gábornak is dicsőségére válna. Fantine test szerinti megjelenése és Jean Valjean megkettőződése ormótlan bárgyúság. A sebtében odarittyentett új magyar fordítás nem is érdemes arra, hogy Miklós Tibor klasszikus szövegének mérlegére tegyük. Annyi költőiséget találni benne, amennyit a filmben – semennyit.
Főbenjáróbb kérdés, vajon első Nyomorultak-élményként képes-e ez a változat életre szóló hatást váltani ki.
Szívből remélem!
Mert – itt az ideje egy kis önvallomásnak – A nyomorultak az én nemzedékemnek nem-metaforikus értelemben is stigmatizáló élménye. Huszonhat éve várunk a múlhatatlan változatra. Ahogy a mozipremier időpontja közelített, erősödött bennem az érzés: hiába. Ha megismétlődnék, akkori élményünk örökegy minősége veszne oda. 
Persze, végigzokogtuk. Jó, hogy van ez a film. Aki nem lakik Győrben, Miskolcon vagy Kecskeméten, megnézheti egyszer (a szabadtéri világpremiernek otthont adó Szegeden ugyanis 26 éve nem jutott eszébe senkinek a bemutatása – sem színházban, sem Dóm téren). Még jobb azonban, hogy itt van DVD-n a Rock Színház sosem fakuló előadása.
 
 
martonarpii.jpg
Marton Árpád a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán (1994) és a Szegedi Hittudományi Főiskolán (1995) végzett. 1992-től 2001-ig a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiójának szerkesztője, majd szerkesztő-rendezője. 1998 és 2002 között több színházi produkció vetített látványterveit készítette el (Kajak-Kenu VB gálája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Anna Karenina a Kisvárdai Várszínházban, majd a Ferencvárosi Nyári Játékokon). 2001-től tárcái és cikkei jelennek meg a Délmagyarország, a Szegedi Élet és az Új Ember című lapokban. 2003 óta állandó szerzője a Szegedtől Szegedig antológiának. 2005-től számos kulturális eseményt szervezett a Móra Ferenc Múzeum közművelődési munkatársaként, köztük az első szegedi Múzeumok Éjszakáját. 2004-től alapító munkatárs a Magyar Katolikus Rádióban (szerkesztő – Zenei Kincsestár, A vasárnap muzsikusa; műsorvezető – Szépség-Szalon); számos kulturális és portréműsort készített, 1000-nél több zenei műsora között a Mozart teljes életművét bemutató, Mozart-galaxis című, rádiótörténeti jelentőségű sorozattal. 2001 és 2006 között tagja volt a H.S.D. Magyar Rendezők Társaságának, 2006 óta a MAKÚSZ Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének valamint a Szegedi Írók Társaságának. Könyvei: Musical Kalauz. (Móra, Bp. 1998); „Ő muzsikál rajtam keresztül” – beszélgetés Rév Lívia zongoraművésszel (Kairosz, Bp. 2007); „Hazavár az Isten” – beszélgetés P. Nemeshegyi Péter dogmatikaprofesszorral (Kairosz, Bp. 2008); „A művész Isten szolgája” – beszélgetés Tokody Ilona operaénekessel (Kairosz, Bp. 2008); A felettes Mi – kulturális és médiaetika egyetemi tankönyv (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009); A Mozart-galaxis (Gerhardus Kiadó, Szeged, 2009).