Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kaiser László

François Truffaut

„Lassan nem maradt egyéb, mint az asszonyok és a gyerekek.”
François Truffaut

„Nem szeretem a nagyon bonyolult, a nagyon csinált történeteket. Azt szeretem, amikor meglehetősen hozzátapadnak a valósághoz és részletek közben is szeretem arra kényszeríteni az embereket, hogy elhiggyék a történetet és hogy közvetlenül érintse őket. Ez a célom” – vallotta Truffaut, a francia új hullám egyik vezéralakja, s filmjei változó minőségétől függetlenül ez jellemzi műveit. Ha viszont a témák felől nézzük huszonegynéhány alkotását, úgy tetszik, két örök témája volt: a nők és a gyermekek; más szóval a gyermekkor és a nők a férfiak életében. A vaskos realitáson túlmutató metafizika s a metafizikában a sorsszerűség és persze, ha egyáltalán lehetséges, az ellene való perlekedés. Mindennek csupán velejárója, igaz, elkerülhetetlenül, a filmekben oly gyakran fölbukkanó halálmotívum…

truffaut.jpgFrançois Truffaut a francia új hullám egyik vezéregyénisége. S bár ez a mozgalom korántsem annyira egységes, amennyire innen, a mából nézvést sokan látják, az bizonyos: az ötvenes évek legvégén jelentkező, megújulást hozó francia filmek nem állnak egyedül törekvéseikkel. Az ötvenes évek vége óta különböző országokban tűntek föl filmes irányzatok, s ennek a feltűnésnek az oka nem politikai, mint a II. világháború utáni váltások és változások esetében. Leegyszerűsítve: a televízió térhódítása következtében a filmkészítés hagyományos formái nem biztosították a sikert a mozikban, ráadásul bizonyos formák és sémák kiüresedtek, így elkerülhetetlenné vált, hogy a felnövő új nemzedék – amely ráadásul a filmkészítés módját elsődlegesen nem a stúdiókban sajátította el, hanem filmes cikkek írásával – új látást hozzon, új irányba tapogatózzék. Franciák, angolok, olaszok, amerikaiak az újban nem feltétlenül a mást kívánták fölmutatni; ellenzékiségük legtöbbször a tömegtermelés ellen lázadt, a minőség érdekében szólt. A tömegtermelésből kirekedt idősebb rendezők és a tömegtermelést elutasító fiatalok művészi alapállását éppen Truffaut fogalmazta meg. „Minden alkotótevékenység morális tevékenység. Azt hiszem, az esztétikai kritériumok gyakran szorosan összetartoznak a morális kritériumokkal; vannak jól sikerült és elrontott filmek, de vannak nemes és alantas filmek is. Létezik egy művészi morál, aminek semmi köze az éppen érvényes morálhoz.”

Egy hányatott sorsú férfi és művész önvallomása ez. Azé az autodidakta filmrendezőé, aki – mi sem jellemzőbb – tizenhat éves korában, 1948-ban, az általa alapított filmklub rendezetlen számlái miatt kerül javítóintézetbe. Előtte kicsapott diák és boltos- segéd, utána gyári munkás, katona, majd börtönbe jutott katona. André Bazin, atyai jó barátja segíti őt és figyel föl rá: egyengeti a fiatalember kritikusi pályáját. Truffaut 1948-ban publikált először, ettől fogva folyamatosan írja filmkritikáit különböző lapokban, legtöbbet a Cahiers du Cinémában és az Artsban. A francia filmkritika rettegett tollforgatója lett, a kortársak egy része szerint a leggyűlöltebb. Éveken át sértegetett, támadott, de végül is az igazi, alkotói filmet védte a hazug termékekkel szemben. „Nem irányzatok ellen harcoltam, hanem a rossz filmek ellen” – állította magáról. Ennek immár filmtörténeti jelentőségű summázata az 1954-ben publikált híres és hírhedt cikke: A francia film bizonyos irányzata. Truffaut írásaiban konkrétan bírál filmeket, irányzatokat, alkotókat, fesztiválokat és általában támadja a rendezőket és kritikusokat. A francia rendezőkről nincs nagy véleménye, szerinte négyfajta rendező létezik: „1. Ambiciózusak, 2. kvázi-ambiciózusak, 3. tiszta iparosok, 4. egyértelműen iparosok.” A kritikusokat pedig így osztályozza: „1. Akik nem ismerik a filmtörténetet, 2. akik ismerik a filmtörténetet, 3. a soviniszták, 4. az arcátlanok, 5. a tanárok, 6. akik a múltban élnek, 7. akikből végleg hiányzik minden fantázia.”

Az elméletileg kitűnően fölkészült Truffaut végső célja természetesen a rendezés volt. Jancsó Miklós szellemes mondása és féligazsága szerint filmrendező az, aki pénzt kap a filmcsináláshoz. Truffaut az első olcsó, 16 mm-es rövidfilmes szárnypróbálgatás után, 1958-ban barátjának anyagi támogatásával kisfilmben (A kölykök), amely a kamaszokról szól, bizonyította, hogy képes filmet készíteni. S amikor filmkereskedő apósa jelentősebb összeget adott számára, a huszonhét esztendős fiatalember megrendezi a sokak által legjobb művének tartott, immár klasszikusnak számító filmet, a Négyszáz csapást. A legjobb rendezés díját Cannes-ban – a sors fintora – az a Truffaut kapta, aki korábbi írásaiban nevetségessé tette a fesztivált. Nemeskürty István éppen e Négyszáz csapás elemzésekor szögezi le: Truffaut stílusa a kihagyni tudás művészete. Ezzel a művészettel tárja föl a film egy fiúgyermek lelkivilágát. Akivel szemben a felnőttek világa különösebb bűnök nélkül csődöt mondott, mert a felnőttek azt nem tették, ami a legfontosabb. Hiszen – Nemeskürty szavaival élve – „egy gyerekkel semmi mást nem kell tenni, mint tisztességesen fel kell nevelni”. Filmes zsargonnal élve: ennyi! És ez a legnehezebb!

A Négyszáz csapás után Truffaut haláláig, 1984-ig szinte minden 8749.jpgesztendőben készített egy filmet. Rendkívüli életműve mennyiségileg is lenyűgöző, nem beszélve arról, hogy mint egy filmvállalat vezetője a francia film hatásos formálója és vezetője volt. Szemére szokták vetni műveinek egyenetlen művészi színvonalát. Kétségtelen: a mindenfajta talmiság ellen hadakozó hajdani kritikus olykor gyengébb filmekkel állt elő. De minden alkotásában, ha csak néhány kocka vagy egy-egy epizód erejéig is, ott van a letagadhatatlan Truffaut, a filmtörténeti nagyság. Ugyanakkor az is tény, hogy egy bizonyos szint alá sosem süllyed, fölösleges, nívótlan filmje egyszerűen nincs. Különben is: milyen otromba kritikusi megközelítés azt várni, hogy egy rendező vagy alkotó munkásságában mint valami fölfelé haladó lépcsőn haladjon előre. Nem! Vannak művek és vannak korszakok s vannak műveket segítő – vagy nem segítő – körülmények. És persze témák is vannak. S ha Truffaut a Négyszáz csapás minőségéhez nem tudott hű maradni, hű maradt témáihoz – vagyis önmagához. Még úgy is, hogy következő filmjében (Lőj a zongoristára!, 1960) egy lélektani krimit varázsolt a filmvászonra. Mert innen fogva a gyermekkor témája többször visszatér, a nő és férfi közti kapcsolat problémája pedig meghatározóvá válik műveiben. A nő, a szerelem témája talán az 1962-es Jules és Jimben fogalmazódik meg a legmagasabb jules_et_jim_affiche.jpgszinten, a szerelmi döntésképtelenség alapfilmjében, ahol a férfi és a nő viszonyában a férfiak gyámoltalanságára mutat rá Truffaut: a nő nélküli, de a nővel való gyámoltalanságra is. E végzetes problémákat járja körül, elemzi, vizsgálja számos filmjében, a megoldás egyértelmű receptje nélkül (Húszévesek szerelme – A francia epizód, 1962; Bársonyos bőr, 1964; A menyasszony feketében volt, 1967; Lopott csókok, 1968; A Mississippi szirénje, 1969; Családi fészek, 1970; Két angol lány és a kontinens, 1971; Egy olyan szép lány, mint én, 1972; Amerikai éjszaka, 1973;  Adéle H. története, 1975; A férfi, aki szerette a nőket, 1977; A zöld szoba, 1977–78; Szökik a szerelem, 1978; Az utolsó metró, 1980; Szomszéd szeretők, 1981; Végre vasárnap, 1983). A másik téma pedig, a gyermekkor meghatározó szerepe és hatása az 1969-es filmjében (A vad gyerek), majd az 1975–76-os Zsebpénzben nyer formát. Truffaut tétele: a felnőttek felelőssége a boldogtalan vagy éppen boldog gyermekkorért – cáfolhatatlan. Az ő szomorúsága az érett férfi szorongása az esetleges helyrehozhatatlan miatt. A Zsebpénz végén egy felnőtt, egy tanár fogalmazza meg: „Egy boldogtalan felnőtt újrakezdheti az életét valahol másutt… Egy boldogtalan gyereknek ilyesmi eszébe sem jut, ő csak érzi, hogy boldogtalan, de fájdalmának nevet sem tud adni, és ráadásul, jól tudjuk, hogy legbelül nem okolja a szüleit vagy a felnőtteket, amiért szenved. A boldogtalan gyerek mindig bűnösnek érzi magát, és ez a legszörnyűbb.”

De mit ér bármi könyvek – vagyis kultúra – nélkül? Igazi boldogság biztosan nincs – mondja filmjeivel –, boldogtalanságra pedig nincs vigasznyújtó… A 451 Fahrenheitben (1966), a  talán a legismertebb filmjében erre keresi a választ. „Ez a film elsősorban az irodalom fontosságáról szól.” Vagyis a könyv által nyújtott vigaszról, tehát a reményről is. A legendásan olvasott és tájékozott filmrendező, az érzések ambivalenciájának pontos regisztrálója számára könyvek – amelyek többek önmaguknál – nélkül nincs teljes élet…

„Ennyire még rendező nem tárta föl lírai önmagát” – állapítja meg találóan Truffaut-ról Nemeskürty István. Úgy tetszik, minden jelentős filmművészben ott bujkál egy elvetélt költő. Truffaut kortársaiban – Claude Chabrol, Alain Resnais, Jean Luc Godard, Louis Malle – is. Nem biztos, hogy François Truffaut a francia új hullám legnagyobb rendezőegyénisége. De az bizonyos: az egyetemes filmművészet egyik legköltőibb alkatú rendezője.

 
 
kaiserlaszlo.jpg
Kaiser László Budapesten született 1953. május 25.-én. Költő, író, szerkesztő, dramaturg. Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végzett magyar–történelem szakon 1977-ben, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakon 1980-ban, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán 1983-ban. 1983–85-ig a veszprémi Petőfi Színházban dramaturgként dolgozott, 1985-től a Pannónia Filmstúdióban, későbbi nevén Videovox Stúdióban szinkronlektorként. 1999-től a PoLíSz irodalmi újság egyik szerkesztője, később főszerkesztő-helyettese. 1996-tól a Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetője. 2003-ban és 2005-ben a Quasimodo költőversenyen oklevelet, 2006. március 15-én Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat kapott, ugyanebben az évben a nemzetközi Brianza-díjat vette át Olaszországban verseiért. Több mint száz könyvet szerkesztett, tizenöt önálló kötete jelent meg (versek, novellák, esszék, tanulmányok, interjúk).