Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kaiser László

Bódy Gábor

„Én vagyok az életem álma.”
Bódy Gábor

70 éve, augusztus 30-án született tragikus sorsú, hatalmas tehetségű magyar filmrendező, Bódy Gábor, aki az 1980-as esztendők elején több alkalommal tartott előadást Szegeden, az akkori József Attila Tudományegyetemen Ez a nagy tehetségű, komoly fölkészültségű, szikrázó szellemű filmrendező, vagy ahogy önmagát nevezte: „kinematográfus, azaz képíró”, elméleti és gyakorlati munkásságában „csupán” a tartalomnak és a formának üzent hadat. Elutasította a magyar filmnek a hatvanas években kialakult fikciós típusait és a hagyományos narratív formát. Miként tanulmányban is rögzítette: számára a fikció már nem alkalmas arra, hogy véleményt mondhasson a társadalomról, az életről, a valóságról. Sem az „intellektuális melodráma”, sem a „történelmi parabola” nem képes szerinte arra a szuggesztióra, amely nélkül nincs művészet. Bródy szerint a hatvanas évek magyar filmjei – a melodráma és a parabola – moralizáltak és lírizáltak, s éppen e kettő hagyja hidegen a nézőt, főleg a fiatalabb korosztályt. Ugyanakkor – teszi hozzá – a film nyelvének is meg kell újulnia, a hatvanas évek lingvisztikai kutatásainak, különösen a strukturalizmusnak az eredményeit a hetedik művészetnek is használnia kell. Szintúgy fontos a társművészetek (zene, képzőművészet) audiovizuális tapasztalatainak alkalmazása, nem beszélve a performance kultúra hatásáról és a videotechnika forradalmáról. Mindezek figyelembevételével a filmnek mint médiumnak a „használhatósága” megnő; ez az új szuggesztió a nézőknek – moziban, otthon, műhelyvetítésen egyaránt – többet ad: legyen a mű experimentális kisfilm vagy nagy játékfilm.

Vitatható tételek, sommás ítéletek, igazságok, féligazságok, keresések és fölmutatások, az intenzív újítási szándék – Bódy maga. Hitt a filmben és hitt a film hatásában, a teljes életben is. Mert az övé kétségkívül az volt, a tragikus, korai véggel együtt. Még negyvenéves sem múlt, amikor önként távozott. Pedig sikeres ember és sikeres művész volt. Halála mindmáig rejtély. Formátumos személyisége, hatalmas vállalkozásai alighanem magukban hordták a végzetet és a pillanatnyi – jóvátehetetlen – kizökkenést is. Korai filmjének mottója széles skálán értelmezhető: „Nincs halálos érv a maradásra.”

1946 augusztus 30-án született Budapesten. Szülei válását body_gabor.jpgnem számítva viszonylag gondtalan gyermekkora volt. A gimnáziumi évek sporttal, zenéléssel, megszállott olvasással, írogatással teltek. 1964-től a pesti bölcsészkar hallgatója lett történelem–filozófia szakon. Írónak készült, tagja lett az egyetemi Alkotókörnek, önéletírása szerint Bella István költő és Módos Péter novellista vitte be ide. A prózaírást azonban hamarosan forgatókönyvírásra cserélte, baráti kapcsolatok révén a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatóival dolgozott együtt: írt, mellette rendezett, színészkedett. Legismertebb munkája ebből az időszakból A harmadik című experimentális dokumentumfilm és az Agitátorok című kisfilm. Egyetemi tanulmányait kétszer abbahagyta, végül 1971-ben szerzett diplomát, szakdolgozatának beszédes címe: A film jelentése. Fontos hatással volt Bódyra Zsilka János nyelvészprofesszor, akinél két szemesztert hallgatott – fakultatíve – általános nyelvészetből és szemantikából. E stúdiumok – közvetve és közvetlenül – ott vannak műveiben, szemléletében.

Jelentős filmes múlttal rendelkező, művelt, kiforrott személyiség került 1971-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, Máriássy Félix tanítványaként. Egy-egy tanárt kivéve Bódy véleménye az intézményről igen negatív, rendkívül lesújtó, és hisztérikus klímáról írt később. Ő inkább a néhány esztendeje működő Balázs Béla Stúdióban dolgozott elsősorban. Folytatta az egyetemi évek során elkezdett kísérleteket kollégáival. Ahogy írta: „Célunk a kortárs művészeti avantgarde szemléletének olyan jellegű filmre fordítása volt, amelyből egy audiovizuális nyelvezet körvonalai és struktúrái derengenek ki.” Ennek jegyében hozták létre a Filmnyelvi sorozatot; nem csupán rendezők, hanem operatőrök, zeneszerzők, egyáltalán, a film iránt érdeklődők készítettek műveket. A Balázs Béla Stúdió, az immár legendás BBS egyik vezéregyénisége, egyben az új nemzedék arculatformáló személyisége volt Bódy. Tekintélyét növelte, hogy számos helyen tartott előadást: a Stúdión kívül az Egyetemi Színpadon, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Kossuth Klubjában, részt vett nemzetközi szemiotikai szimpóziumokon.

Természetesen azért a főiskolán is végezte a feladatait: tanulmányok, vizsgák, vizsgafilmek. Nem véletlenül emelte ki egy vele készített interjúban a harmadéves vizsgafilmjét, a Thomas Mann novellájából készült Hogyan verekedett meg Jappe és Don Escobart. Ebben, mint a Filmnyelvi sorozat darabjaiban is, a neonarratív formának nevezett elbeszélésmóddal kísérletezett, ezt egyeztette a film lingvisztikai szemléletével. Ez a módszer, egyben filmes látásmód: művészetének alappillére. A főiskolai évek alatt egyébként a színházzal is kacérkodott és kísérletezett. Igaz, hogy próbálkozásai ellenére az Ódry Színpadra nem jutott föl, viszont megrendezte független produkcióként Genet Cselédek című bizarr darabját – egy művelődési házban. Hosszú évekkel később Győrött a Hamlet rendezése ékesen bizonyította tehetségét és érzékét a színházi rendezéshez.

Bódy 1975-ben végezte el a főiskolát, diplomafilmjét, az Amerikai anzixot a Balázs Béla Stúdióban készítette. A főiskola a filmet nem fogadta el, csak a Pécsi Filmszemlén aratott kirobbanó siker után. Egy évvel később pedig az Amerikai anzix elnyerte a Mannheimi Filmfesztivál fődíját. Bódy műve nem egy végzős főiskolai hallgató szárnypróbálgatása: egyenetlenségeivel együtt nagyigényű alkotás. Formai kísérletezés és történelmi dráma: az 1865-ös év amerikai háborújában a három magyar emigráns sorsa – három emberi döntés története. Magatartások rajza új eszközökkel kifejezve. A számos eszköz közül a földmérő műszer kameraként való alkalmazásán túl érdemes kiemelni Bódy találmányát, a fényvágást, amelyről így nyilatkozott: „Valójában kétszer forgattuk a filmet. A trükkasztalon újrafényképeztük, az olló helyett a fényt hívtuk segítségül, s szinte a felvételek belsejébe hatolhattunk”. Az ilyen módon nyert kifehéresedés éppen fordítottja a filmkészítésben korábban alkalmazott jelenet végi elsötétítésnek.

A főiskola után Bódy hivatalosan a MAFILM-hez került, előbb mint művészeti ügyintéző, később mint rendező. 1980-ig, a Nárcisz és Psyché bemutatójáig hatalmas tempóban élt és dolgozott. Megnősült, elvált, újra nősült, gyermekei születtek; próbált egzisztenciát, ha úgy tetszik, nyugodt hátteret teremteni nyugtalan alkatának, második házasságában végre sikerrel. Szervezések, forgatások, elméleti írások és többesztendős előkészület után megszületett a Nárcisz és Psyché. Megszervezte, egész pontosan újra szervezte a Balázs Béla Stúdióban K/3 néven a kísérleti filmezést, szándéka szerint a magyar kinematográfia „Bauhausát” akarta megteremteni. 1977-től már nem tagja – a kora miatt – a Stúdiónak, viszont rendszeresen dolgozott a Magyar Televíziónál és a Dokumentumfilm Stúdiónál. Két nívós tévéjáték a korszak kiemelkedő gyümölcse: két híres, ám Magyarországon alig ismert színjáték filmes változatát készítette el, 1977-ben Jakob Lenz Katonákját és 1980-ban Li Hszien Tao Krétakörét. Egyik korabeli kritikusa szerint Bódy úgy élt a televíziózás lehetőségeivel, hogy „a maszkot hozta játékba, felöltöztette az emberi arcot”.

Az 1980-as esztendő legvégén bemutatott Nárcisz és Psyché talán a rendező legnagyobb, monumentális filmes vállalkozása, elutasított és szuperlatívuszokban dicsért, szakmai és nézői körökben parázs vitákat kiváltó alkotás. A film Weöres Sándor halhatatlan verses regényéből készült. Bódy – Csaplár Vilmos írói segítségével – nem egy múlt századbeli költőnőt avat főhőssé, hanem a nemek viszonyát és a lét alapkérdéseit vizsgálja. Ősidők óta létező kettősségek (férfi-nő, test-szellem, élet-halál, idea-realitás), egymást kiegészítő pólusok mítoszi megközelítése a film, úgy, hogy a filozófiai gondolatok és szellemtörténeti vonatkozások fantasztikus képi gazdagságban és látványban, s persze lenyűgöző színészi alakításokkal fogalmazódnak meg, sajátságos elbeszélőmóddal párosulva. Bódy szavaival élve: a művet hiperfikcionalizmus és hipernarrativitás uralja. A filmnek az érzéki, nyilván nem csupán szexuálisan érzéki jellegét a rendező bioradikalizmusnak aposztrofálta, hiszen az ősi mítoszok atavisztikus biologikumokban gyökeredznek.

A Nárcisz és Psyché elkészültétől a rendező haláláig terjedő rövid időszak, a mindössze öt év: munka és feladatvállalások hosszú sora. Ekkor vitte színre Cserhalmi György főszereplésével a Hamletet, tévéjátékot is forgatott belőle. Ebben az időben kísérleti szekciót hozott létre a MAFILM keretein belül. Előadásokat tartott a budapesti és a debreceni bölcsészkaron. Hosszabb időt töltött német földön, tanított a nyugat-berlini filmfőiskolán, sokat foglalkozott a videózás, a videotechnika lehetőségeivel, a jövőjével; különböző témákban publikált. S a legfontosabb: 1983-ban elkészítette utolsó játékfilmjét, A kutya éji dalát, melyet nem kevés kritikus a legegységesebb, a legmélyebb művének nevezett. Bódy nem csupán rendezte a filmet, ő írta a forgatókönyvet, sőt a főszerepet (pap vagy álpap) is maga alakította.

A mában játszódó alkotás az itt és most helyzeteiben, új technikai és fényképezési eljárásokat fölhasználva emberi kapcsolatokat és döntéseket térképez föl oly módon, hogy mindent – Bódy egyik költő kortársának szép szavait idézve – „kizárólag a szeretet imperatívuszának szemszögéből” tekint végig. Mert ez, vagyis a szeretet mibenléte lett a modernek zászlóvivőjének kikiáltott rendező fő problémája. A film a jelen eseményeit és kérdőjeleit rögzítette, a vége azonban túlmutat a valóságon – így próbál hatni arra. Pilinszky János álma elevenedik meg a képekben: a Golgotán összegyűlt tömeg követeli Krisztustól, hogy tegyen csodát, szálljon le a keresztről. Amíg mindenki Krisztust figyeli, az egyik lator észrevétlenül leszáll a keresztről és távozik…

Bódy Gábor életművéből – torzókkal és tévedésekkel együtt – az emberi és a művészi nagyság sugárzik, a kisszerűség iránti megvetés jeleivel. Úgy tűnik föl, hogy míg kritikáiban, elutasításaiban hajlamos volt a tévedésre, a teremtésben alig. Az új számára ritkán volt öncél, inkább értékek keresése. A filmművészet megváltója kívánt lenni, s a magyar film egyik megújítója lett. Az már az alkotás és a sors fintora, hogy bár kinyilvánítottan a valóság érdekelte, nem pedig a morál, művei mégis különböző döntések erkölcsi konzekvenciáit hordozzák.

Halála napján még munkatervet készített, aztán döntött az önkéntes távozás mellett: fölvágta ereit. Ma már tudjuk, mert kiderült: beszervezte őt is a kádári hatalom. Lényeges volt ez, számított ez a végső lépésnél? Talán igen, talán nem, ki tudja… Ennél mindenképp fontosabb az egész élet és életmű, a hatalmas, torzóban is teljes filmes vállalkozása. Négy évvel korábban írta: „Elhatároztam, hogy életemet a továbbiakban is a szabadságnak, a szerelemnek, a művészetnek és a tudománynak szentelem.” Így is tett, miként korábban is, hűen önmagához, aztán jött a megmagyarázhatatlan pillanat, s maradtak a művek és maradt egy nagy ívű élet, egy érdekes és mély, kereső és fölmutató ember emléke.

 

kaiserlaszlo.jpg
Kaiser László Budapesten született 1953. május 25.-én. Költő, író, szerkesztő, dramaturg. Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végzett magyar–történelem szakon 1977-ben, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakon 1980-ban, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán 1983-ban. 1983–85-ig a veszprémi Petőfi Színházban dramaturgként dolgozott, 1985-től a Pannónia Filmstúdióban, későbbi nevén Videovox Stúdióban szinkronlektorként. 1999-től a PoLíSz irodalmi újság egyik szerkesztője, később főszerkesztő-helyettese. 1996-tól a Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetője. 2003-ban és 2005-ben a Quasimodo költőversenyen oklevelet, 2006. március 15-én Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat kapott, ugyanebben az évben a nemzetközi Brianza-díjat vette át Olaszországban verseiért. Több mint száz könyvet szerkesztett, tizenöt önálló kötete jelent meg (versek, novellák, esszék, tanulmányok, interjúk).